Mikor a szerencse felemel valakit,
Tornyok vitorláján helyhezteti székét,
Ideig kedvére megereszti fékit,
Sokáig egy helyben ülni nem hágy senkit.
Gyakran kevélységgel vakit a Szerencse,
Hogy a magahittet hamaraább megejtse,
Nem tudják rabsággal orczázott hogy kincse,
Béborítva fekszik alatta bilincse.
Irigy, csalárd s hamis adományát bánja
Ha mit adott viszont azt vissza kivánja,
Kelepczés hálóját mind addiglan hányja,
A gyékényt alólad miglen el nem vonja.
Ha magasa ültet, onnét ő leforgat,
Nagy kissebbségedre pad alatt nyomorgat,
Mint Belizariust immár nem ápolgat,
De mostoha kézzel sujtol és szorongat.
Nyomorúságidon nem szokott jajgatni,
De gyalázatodon igen tud kaczagni,
Üres tarsolyodon nem fog irígykedni,
Csak rakott szekrényed óhajtja prédálni.
Szerencse kerekin azért okosan ülj,
Tündér változásin, hogy meg ne szégyenülj.
Mikor rád mosolyog, mások kárán tanulj,
Biztatása után vakmerőn ne indulj.
A kristály üveg is, mikor szebb s tündöklik,
Akkor a leggyöngébb s hamarább elromlik.
Sugárival a nap, ha igen süt s fénlik,
Kőesső vagy zápor olykor ritkán múlik.
Akinek a kása megégeti száját,
Másszor nem felejti fújni a tarlóját.
Igy a ki próbálta szerencse hálóját,
Azután süvölti béborított horgát.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 97. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése