Bujdosó ének

Szenvedtem eleget,

Hideget, meleget;

Zivatar zúgását

Vaderdők búgását

Bujdosó koromban

Eleget hallgattam.

 

Nem is volt énnékem

Intő csillagfényem:

Sötét éjszakákon

Tétova járásom

Hogy merre intézzem? –

Egyedül, inségben.

 

Kalahúzom vala

Istennek angyala;

Az földi emberek

Elhagytak engemet,

Berke lappongtatott:

De ember elhagyott.

 

Gyakortább az útban

Sírván leborúltam

Kemény kősziklára,

Mohos, kidőlt fákra,

Csorgó kútfők felett,

Patak partja mellett.

 

Uram s én Istenem, -

Ne fordúlj ellenem,

vezéreld járásom,

Szánjad bujdosásom.

Bujdosók Istene,

Én lelkem mindene!

 

Kik voltak barátim

Nékem meghitt társim,

Elhagytak engemet,

Én árva fejemet:

Uram, Te el ne hagyj,

Holtig vélem maradj!

 

S kegyes szárnyid alatt

Bátor nyúgodalmat

Lölt az én bús fejem:

Mert – Te valál velem

Én lelkem mindene,

Bujdosók Istene!

 

Szegény magyar hazám

Volt én szülő-anyám:

Már sohasem látom

Szép Magyarországom.

Sírhalmom hol leszen?

TE tudod Istenem.

 

Ám akárhol légyen

Nyugvásom énnékem,

Bármellyik ég alatt:

Csak Te szent szárnyadat

Hajtsd le hamvaimra –

Bujdosóknak Ura!

Az te szent öledben

Megnyugszom csendesen.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 131. l. – Bp., 1903.