Egy bujdosó szegény legény (1711.)

1.

Egy bujdosó szegénylegény,

Idegen földön jövevény,

Üldögél az erdők mélyén –

Hogy ne is látná az napfény.

 

2.

Terebély nagy sátoros fa,

Szomorkodván ül alatta;

Sárga levél béhullatja,

Az madár is elsiratja.

 

3.

Fakó lova ott füvelget,

Le sem vötte kantárt, nyerget;

Hegyestőrt a nyergen cserget,

Ráczot rajta már nem kerget.

 

4.

Fejér abaköpenyegje

Az legénynek leterítve;

Nyakbanvető farkasbőre,

Bús fejével arra dúl le.

 

5.

Sárga levél csak hulldogál,

Bús madárszó csak sirdogál,

Nyugszik ő is, vagy álldogál;

Csak szomorú nótát tanál.

 

6.

Rossz világ van idehaza,

Bujdosik már az katona,

Édes anyja ha siratja,

Egész világ csak átkozza.

 

7.

Erdők, berkek, vad kősziklák:

Bús fejünköt lappongatják;

Ezek még is bátor tanyák:

Bujdosókat nyúgosztalják.

 

8.

Levelét fa csak hullajtja,

Keltünk-jártunk eltakarja,

Kis madárka bús szózatja

Hírünk-nevünk elsiratja…

 

9.

Úgy elmégyek, meglátjátok,

Soha hirem sem halljátok;

De ha mégis hallanátok:

Tudom, hogy megsiratnátok!

 

10.

Piros kantár a kezembe

Piros csizmám a kengyelbe,

Indulok lengyel végekre, -

Búsan nézek hazám fele.

 

12.

Szülőföldem, Isten hozzád!...

Az hazám már Lengyelország,

Az hazám már Lengyelország,

Még is sírva gondolok rád!

 

13.

Az az árnyék elfedezzen,

Az az ösvény elvezessen!

Szíved mindent elfelejtsen:

Hogy ne fájjon, emlékezzen!

 

14.

- Ez éneket oly időben

Szörzék Ungh vize mentében,

Mikor volnánk menőfélben…

Vezéreljen a jó Isten!

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 128. l.– Bp., 1903.