Rákóczi Ferencz bucsúdala

Bölcsőm, vigasztalóm,

Dajkám és ápolóm:

Szép Magyarországom!

Jaj, szörnyű fájdalom, -

Meg kell tőled válnom.

Vizeid folyását,

Erdeid nyilását,

Mezeid kalászát,

Lovam lába nyomát

Te áldott földeden

Már többé nem látom.

 

Fúj már az őszi szél,

Sárgul a falevél,

Rád borul az nagy tél –

Mikor semmi sem él,

Én árva országom!

 

Francziák óltalmát,

Az lengyelek hadát,

Sorsod javulását –

Ég bosszullását

Sötét felhőid közt

Mindhiába várom.

 

Nincs is már énnékem

Semmi reménységem;

Megszakad a szivem

- Azt igen jól érzem –

Érted rab országom: -

Vizeid folyásád,

Erdeid nyilását,

Mezeid kalászát,

Lovam lába nyomát

Te áldott földeden

Én sohasem látom.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 132. l. – Bp., 1903.