Siralmas volt nekem
Világra születnem,
Hogy ezeket kell szenvednem
Melyeket nem reméllettem.
Tigristéjjel talám
Tartott volt föl anyám,
Jaj, ki volt az én mostohám:
Bánatját ruházta reám!
Éleké? nem tudom,
Ha késik halálom:
Óránként nőttön nő kinom,
Jaj hová legyek, nem tudom!
Pusztaságban került
Lölköm búban merült,
Jó reménységemtül meghült…
Óh anyám engem mire szült!
Halállal bajt vivnom,
Világbul kimulnom
Jobb volna, hogysem kinlódnom,
Szokatlan dolgot tanúlnom!
Actéon mint jára
Ebeit magára
Nevelte volt halálára:
Lön ö neki nagy gondjára.
Nékem is irigyim
Titkos ellenségim
Mérget adának barátim,
Kétszinü jó akaróim.
Ugyanis az jóért
Éltemben sok bú ért:
Holtomig szivemben jászért:*
Rosz világ reám mérget mért.
Siratom magamat
Elmúlt napjaimat,
Bizván Istenre gondomat –
Eligazitja bajomat.
De csak a keserves
Lelkemnek gyötrelmes
Hogy bujdosom mint Ulisses
Ki sokat járt és lett hires.
Oh napok napjai,
Tengernek habjai,
Életemnek végórái,
Keserü szivemnek jaji.
Bánatim újulnak
Siralmin nem mulnak,
Orczámrul könnyeim folynak,
Engem az fák is siratnak.
Álljon Isten boszút
Azon ki nagy sok bút
Ennékem szerzett háborút…
Ő igye is még erre jut!
Jaj hát hogy születtem!
Jaj lészen életem,
Az kinek én nem vétettem:
Jaj attul mit érdemlettem.
Igy siratá magát
Elhagyván világát
Ki naponként mondja jaját,
Húron pöngeti nótáját.
*) Gyászért.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 148. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése