Bethlen Gábor szól:

„Az magyar nemzetnek

S az körösztyénségnek

Én vagyok Gedeona,

Sok fejedelmeknek

És minden rendeknek

függ rám szemevilága;

Süveg emeléssel

Tisztességes füllel

Jámbor, nevemet hallja.

 

Astyáges régenten

Ágyában feküvén

Ilyen álmot látott volt:

Hogy szép leányának

Mandane asszonynak

Agyékából szőllő nőtt,

Kinek szép árnyéka

Egész Ázsiára

Messze földre elhatott.

 

Szivében félelmes

Astyáges álmátul

Igen is megrettene:

hogy leánya fiát

Maga unokáját

Veszteni igyekeze,

Kit lám az nagy isten

Jövendő üdőben

Királylyá helyheztete.

 

Ha Cyrus országát

Királyi hatalmát

Szöllölugos példázta,

Ki az nagy Persiát

S mind az két Ázsiát

Árnyékával béfogta:

Igy születésemet

S nagy herczegségemet

Nem vak szerencse adta!

 

Dávidot az isten

Nagy veszedelmekben

Kegyessen megtartotta

Serény vitézséggel

Okos bölcsességgel

Ott megajándékozta

Izrael országát

Saul koronáját

Lám végre neki adta.

 

Régi magyaroknak

Jeles királyoknak

Én is nyomdokit nyomom,

Hunyadi Jánosnak

Amaz nagy hadnagynak

Bátorságát én birom,

És az Atilának

Két élü pallosát

Oldalomon hordozom.

 

Egész napkeletnek

Napnyugoti résznek

Félelmire én vagyok;

Az föld is megrendül,

Sok fül hirrel csendül

Ha trombitát fújatok, -

Sok diadalmakkal

Szerencsés csatákkal

Kit megbizonyithatok.

 

Ferdinánd császárnak

Sok számu hadának

Sokszor gátot csináltam

Tompérnak, Bukkónak

Sok német uraknak,

Holtokig hadakoztam,

Kiknek halálával

Az nagy iga alól

Nemzetemet földoldtam

 

Az Hunyadi Mátyást,

Amaz magyar királyt

Az németek mind félték;

Az bécsi asszonyok

Siró gyermekjeret

Mátyással éjesztgették:

Engem sem kivánnak

Valakik karomnak

Erejét megismerték!

 

Emlékezetemre

S nagy dicséretemre

Az leve az jutalmam

Hogy királyi székben

Pozsonyi gyülésben

Köz voxul választattam:

Melyre én magamat

Minden érdem alatt

Ugyan nem méltóztattam.

 

Elég vala nekem:

Hogy vala érdemem

Az magyar koronára;

Nem akartam venni,

Fejembe tétetni

Másnak gyalázatjára;

Csak tartsa határát,

Ám viselje gondját –

Nincsen boszuságomra!

 

de az közigazság,

Hitbéli szabadság

Igen nagyok előttem;

Melynek oltalmára –

Bosszuállására

Magamat lekötöttem

Ha ki ellenem jár:

Míg életem fönnáll,

Kardomat le nem tészem!”

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 139-140. l. – Bp., 1903.