(Béranger)
Nyolc éve halljuk – nép és katonák, -
Hogy császárunk hajója megtörött
S utját bevégzé egy sziget fölött,
S szomorufüz-árny takarja sirhonát.
Mi csak mosolygjuk e gyászos regét.
Ki alkotád őt, égi kegyelem,
Nagygyá, dicsővé s szárnyaddal fedéd,
Nem hal meg ő, ugy-e nem, Istenem!
Ő halva? Nem! Hogy meg kell halnia,
Jövendölé-e földi – égi jel?
Inkább igyjük, hogy a dús Anglia
Hiába őrzé hadsergeivel.
Dicső hatalma a kit megtöre,
Bár szánja őt a csalfa idegen,
S magasztaló dalt zeng emlékire:
Nem halt meg ő, ugy-e nem, Istenem!
Kétszer megosztá velem falatom,
Érdemjelet mellemre ő tűzött,
Sasát nekem kellett volt hordanom,
Láttam, kimélte a halál is őt!
S koporsóját angol
szerezte be?
És tiltaná sirját látnom nekem?
S most rajt’ tiporna, hogy porrá leve?
Nem hal meg ő, ugy-e nem, Istenem!
Mi fiai, mi tudjuk: egy hajó
Ragadta őt ki őrjei közül,
S most álruhában üldött bujdosó,
Jár-kel honában árván – egyedül.
Tán, mint vadász, erdőkbe rejtezék,
Tán, mint szegény lovag jár. – Oh igen,
Oh, eljön ő, s honát megmenti még!
Nem halt meg ő, ugy-e nem Istenem!
Én láttam őt Párisban, - ő vala!
Ott járt, körüle nyüzsgő, tarka nép,
Ott állt és egy szoborra bámula...
Hozzá rohantam... gyorsan eltünék.
Megismeré tán régi bajnokát,
S félt, hogy kitör tán örvendő szivem...
És könybe rejté örömöm magát...
Nem halt meg ő, ugy-e nem, Istenem!
Egy tengerész beszélte a minap,
Rab Indiát ment ő felmenteni,
És harcra száll a hősi nép – a rab,
Angol hatalmát porba dönteni.
S ő győz, repül, villámként ront elő...
Mért nem lehet most véle küzdenem?
És Ázsiából majdan visszajő...
Nem halt meg ő, ugy-e nem, Istenem!
A nemzetek mind árva szenvedők,
Mindegyikök megmentőjére vár;
Nekünk, nagy Isten, oh add vissza őt!
Nélküle benned nincs hitem se már.
De, hogyha mindörökre aluszik,
Oly messze tőlünk, zordon szirteken:
Hadd váltsa meg vérem szent hamvait...
- Nem halt meg ő, ugy-e nem, Istenem! -
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 1. sz. 1864. július 2.
szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése