E....-hez
I.
Csendesen folyó patakcsa mellett
Zengi keblem fájó hangjait...
Elmerengve nézem a pataknak
Napsugártol rezgő habjait...
O! mi boldog a kicsiny patakcsa,
Mert körűle hány virág virít?!
A mellyek lecsókolják a viznek
Szél okozta kis hullámait...
És az én szivemben mennyi bú van!
Kebelemben kinörvény haboz,
Oh de nincsen ember a ki gyógyirt
Mélyen szenvedő sebemre hoz...
És ha volna egy... ez a halál, melly
Tán begyógyitná fájó sebem;
Ha eloltná mint virág a habot
Jéghideg csókjával – életem!
II.
És te! dicső hölgy, a kiért naponta
Elandalogva annyit szenvedek!
El nem hiszed, hogy van egy sziv, a mellyet
Nem e világi bájod eltemet.
Midőn először mondtam, hogy szeretlek!
Lőn szép valódnak bámulása nagy...
Hogy azt kellett vélnem: te Canovátol
A bámulásnak öntött szobra vagy.
Miért csudálkozál mond, szivem hölgye?
Hisz ajkaimnak majd minden szava
És lángoló tekintete szememnek
Ha több nem is – fél vallomás vala!...
III.
Az ész ellen szivem fellázadt!
S az észnek – a zsarnoknak győzni kell...
Nekem tehát ifju koromban
Mint hervadó virágnak veszni kell...
Azért naponta halványabb vagyok
Fájó szivemmel küzdni nem tudok...
IV.
A mindeneknek alkotója
Összeszedé tán a hő szíveket?
S örökkön égő Veszta-tüznél
Abbol teremte engemet?...
Mert keblem égő lángja nagy,
S ki feltüzelte: hölgy! te vagy!
V.
Te teremtél oh dicső hölgy engem,
Arcodat nem látva – még nem éltem én...
Te teremtéd lelkem uj világát,
Életem látásod óta érezém...
Mostan érzem: hogy milly kin az élet!
Kivált annak, a ki nem remélhet.
VI.
Miért vagy láncra verve szerelem?
Mért nem szabad a szivnek érzeni? –
Miért az ész az ur!? és mért szabad
A szivet néki összevérzeni...
Hogy bátorkodtok zsarnok emberek
A sziv szerelmét háboritani?
Miért akarjátok az alkotó
Gyujtotta lángokat eloltani?
Az ember, a természeten rendelkezik...
De a szivet ha bántja, szörnyüt vétkezik!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 13. sz. jan. 16. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése