Daloltam tüz szemed sugárait,
Mosolygó ajkad, barna fürtedet,
S dalom szelid volt mint pacsirta hang,
Zengvén szerelmem és szerelmedet.
És mert a dalnok rólad énekelt,
Ki hallgatá, a dalban kedve telt.
Ha búskomolyság birta homlokod,
Leverte szived a nagy fájdalom,
Örömre hitt fel, és életre birt
Ragadni ujra ébresztő dalom.
De a mióta nyugszol ott alant,
Leend é képes tenni azt a lant?
Már sirban hamvad a tüz szemsugár.
Mosolygó ajkad csókol hangokat.
Éjfürteid selyempárnák gyanánt
Fedik be a lenyugott csontokat.
Lantomból véled a dal elhala,
S most hurja tompa, melly rezgő vala.
Sirodnak áldozom tehát fel ezt.
Hisz ugyis hangja sirba szállt veled. –
Fejkő gyanánt ékitse halmodat
- Ki tenne ugyis fejkövet neked! –
Ha jelt az isten felkelésre ád,
zengje felhivó szavát reád.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 9. sz. jan. 11. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése