Garay János: Hősrege a magyarok első hét vezéreiről*

Vezérhang

Dicsők, nagyok valának mi ős elődeink,

Magasztosan dobognak nevökre kebleink;

az ősök emlékével megszentesül a szív,

Nagy és dicső példájok dicső tettekre hív.

Hol laktak hajdanában, hogy és mint éltek ott,

Honnan s miért hagyák el a régi, ős lakot,

Miként kerestek uj hont az első magyarok,

Elmondom ős regékből, jól meghallgassatok.

Elmondom a pusztában miként bujdostanak

Öt, hosszu éven át a vitéz, magyar hadak;

Mint gátlá őket Ármán, a rosznak szelleme,

Mint segitette őket a magyarok istene.

Elmondom, mint lépék át a kárpát bérceit,

Miként verék s vevék meg a földnek népeit,

Mint alkoták meg e hont a négy folyó között,

Melly ezred éve áll fen sok nemzetek fölött.

Fölkeresém lakában az ősz Történetet,

Melly érctáblára vésvén az eseményeket,

A vén Idő s Enyészet fölött urrá leve,

És szomju lelkem tőle sok oktatást veve.

Mohos kősziklák alján találtam a Regét,

Látám, a csermelyének mint fogta fel vizét,

Mint öntözé vizével az ősök sírjait,

Mint kötözé füzérré a sir virágait.

Felcsókolám a könnyet, mellyet virágira

Ábrándos, szép szeméből titon rájok sira;

ellestem ajakáról andalgó, szép dalát,

Mellyel megdicsőité az ősök szent porát.

Ülék a pásztortűznél hűs, nyári éjszakán,

Hol szájról szájra terjed és él a Hagyomány,

Hallgatta, zsellyeszékén az őszült nagyapát,

Mint adta azt fiának s az unokának át.

A mit tőlök tanultam, elmondom nektek itt,

A hét magyar vezérnek dicső történetit,

Felnyilnak szózatomra évezredes sirok, -

Ki az, kinek keblében a sziv fel nem dobog?

**

Álmos.

ELSŐ ÉNEK

1.

Azt nem gyarló halandó, nem tette vak eset,

Azt a nagy isten végzé fen a felhők felett,

Hogy, mellyet Ázsiában nevelt, a szittya nép

A kárpátok honában nemzet-nagyságra lép.

S intett dicső kezével a szép Kelet felé,

Hol az erős magyar nép ős földét mivelé,

S ezer kicsin családban család-nagyok alatt

Élé a bék áldását, vivá a harcokat.

Hol, mint a rengetegnek vadon virágai,

Erőnek nyers diszében serdültek fiai,

De boldog egyességre,melly tenne nemzetet,

Sem béke, sem csatában föl nem emelkedett.

Mert bár azonegy gyökből mindnyájan eredők,

(Jáfet, Noé fiának utódi voltak ők),

Idővel a nagy ős-fa hét törzszsé ágazott,

Melly külön és egymástól szét független lakott.

A magyarok, palócok, a jászok és kunok,

A székelyek, végtére a válok és uzok;

Egyenként hét főtörzsök, együtt és összesen

Száz és nyolc nemzetségben sok számos ezeren. –

Az Úr dicső intése a szittya földre szállt,

S Magóg nemzetségében Ügek házán megállt,

Hol Emeső, a háznak s nemzetség asszonya

Isten sugalma által illy álmat lát vala.

Látá, mikép az égből egy szép kesely kivált,

Melly gyenge szárnyütéssel a hölgy keblébe szállt,

S mint a galamb szeliden megvonva ott magát,

Ajkával édességgel érinté ajakát.

S azonnal vig szökéssel egy csergedő patak,

(A hölgy akképen érzé) méhéből felfakad,

S virághimes partok közt, mérhetlen távolig

Zugó folyammá válván el messze ágazik.

Az uri asszony álmát fejtették táltosok,

Miképen ő méhéből nagy hős származni fog,

Ettől hősök s királyok tündöklő sorai,

De kik más, messze földnek leendnek urai.

S a táltos jósigéjét, mint isten szent szavát

Magóg családa s népe hivé sok éven át,

S lön a kit szült az urhölgy, Álmos, Ügek fia,

Egy szebb jövő hitének reménye, záloga.

Álmos nevét anyjának jós álmától vevé,

A szittya ifjuság közt nem volt kar mint övé;

A vad bikát futtában bizton megállitá,

Tövéből dárdanyélnek a fát kiszaggatá.

Mint a királyi pálma magas volt termete,

Parancsoló arcának vitéz tekintete,

Szemében, melly sötét volt, s fényes mint a bogár,

Lelkének sasrepülte villámragyogva jár.

Sok éven át vezette a nép tanácsait,

Győző csatákra vitte hírszomjas hadait;

A táltos jósigéje, hitten-hivék vala,

Betelni fog bizonynyal a hősnek általa.

Betelni egy virágzóbb jövendő álmai,

Hol egy dicsőbb országnak lennének urai,

Melly bérceken s folyókon túl, egykor Atila,

A szittya nép ősének országa volt vala.

a pásztor, őrtüzénél ez országról regélt,

Melly ábránd képzelméből tündéri szint cserélt,

Hol a mező viránya kétszer szebben virúl,

A földből munka nélkül áldás malasztja húll.

Erdőit nyuszttal telve képzelte a vadász,

Kétszerte jobb halakkal folyóit a halász,

S fonóban a menyecske s a pártás hajadon

Aranykertekről álmadt az új tündér honon.

S a hányszor nyugovóra a nap leáldozék,

Ujjal mutattak rája, milly rózsás ott az ég;

Ott van bizonynyal, mondák, a vágyott szép haza,

Egén örök vidámság s örömnek tavasza.

A gyermek ezt hallotta apjának ajkirúl,

Ki szájról szájra vette, megszakadatlanul

Nagy- és szépapja által az ős s dédős után,

Ki maga Etelével harcolt nem egy csatán.

De a ki, Etelének megszünvén élete,

Melly hires országáank gyászos véget vete:

Ujabb csatára kelni az elvesztett honért,

Csabával Ázsiába, az ősi földre tért.

A nagy király nemzette Csabát, Csaba Edet,

nemzette Ed Elődöt, Előd hős Ügeket,

Ügek nemzette Álmost, - illy nagy időbe mult

Míg Etele földéért a nép uj vágyra gyult.

2.

Éj volt: a legszelidebb, legszebb, melly Ázsia

Fölött csillagvilágban tündöklött valaha;

Szellő és nesz kihaltak, hegyek s völgyek felett

A néma csend biralma tart sátor-ünnepet.

Csak a kék-zöld Araltó ad életjelt maga,

A mint halk locscsanással illy csendes éjszaka

Vizét a part szélére űzvén az ár-apály,

A part alatt hulláma habsír ölébe száll.

Fölötte az ezüst hold mint tündér alma leng,

Az is félig viraszt csak, félálomban mereng:

Megfordult már az égen a göncöl rudja rég,

Tanyákon a pásztortűz véglobbanásban ég.

Az éjnek némaságát kik ők, kik fölverik?

A néma tó partjára egy kis had érkezik;

Heten vannak, mindannyi erős, izmos vitéz,

Szemökben láng szikrája, kardon a férfi kéz.

Az arc komoly vonása, üstökbe font hajok,

Szakállaik mutatják, hogy szittya-magyarok;

A kócsagtollas gucsma s a párduckacagány,

hogy mind előkelő hős s családnagy a hazán.

Körben megáll a hét hős, némán és ünnepin,

Tökéllet és határzat mindegyik arcain;

Mögöttök nagy Magyarvár parthosszat nyúlik el,

A várost és tanyákat mély álom fogta fel.

Jobbról a tisztes Álmos, a magyar főnök áll,

Kitűnik termetével mint hegyi pálmaszál;

Balról az ős palócfő Előd foglal helyet,

Kund a nyilazó jászok vezére közepett.

Ez Und, a kún törzsök fő, egy bátor, büszke sas.

Az a vitéz székelység hatalmas feje, Tas;

Itt ősz Huba a válok vezére iszonyún,

Ott áll az uzok apja, a szörnyü Tuhutum.

Hosszu tanácskozásban tölték az éjet át,

Mikép és hol keressék meg Etele honát;

Hol és mikor gyüjtessék az induló sereg,

Melly Etele országát fegyverrel víjja meg.

S végzék, hogy a hét törzs fő s hét nemzetségeik

A nagy kiindulásra egygyé szövetkezik,

Hogy mit az egyes vessző nyalábbá ha leszen,

Az összeforradott had törhetlenné legyen.

Végzék, hogy a nagy útra az egygyé lett hadak

Több fő helyett egy legfőbb vezérrel bírjanak;

S vezérül, a ki birta a nemzet hajlamát,

Megválasztották Álmost, Ügek dicső fiát.

És most a szük hajlékból, melly őket foglalá,

Kiléptek a nagy éjben a téres ég alá,

Hogy hallaná s megáldná, melly így megkötteték,

A szent szövetkezésnek szent esküjét az ég.

S esküdtenek elsőben: Hogy, mint e szent napon

Ők Álmost megválaszták önkényt és szabadon,

Úgy mostan és jövőben a szittya fejdelem

Csak Álmos és Álmosnak fivéréből legyen.

Esküdtenek másodszor: Hogy jó s balsors között

A melly javat had útján megszerzend fegyverök,

Abból fejenként együtt, igaz osztály szerint,

Mindegyikére osztály s egyenlő rész tekint.

Esküdtenek harmadszor: Hogy sem őket jelen,

Sem vérutódaikat később a fejdelem

Sem mostan, sem jövőben ne nélkülözze, hol

A nemzet s hon javára ország tanácsa foly.

Esküdtenek negyedszer: „Essék kalállal el,

A fejedelem ellen, ki pártütésre kel,

S mint őkv érrel kötik meg e szent szövetkezést,

Vérét veszítse, a ki megszegné e kötést.”

S esküdtenek ötödször a hősök ajkai:

„Hogy szintugy a vezér is s veér utódai,

Ha hitszegő kezekkel az esküt bontja meg,

Átokkal a számüzéssel a nemzet verje meg.”

És most, kivonva kardját mindegyik lelkesen,

Vitéz karán élével egy hasitást teszen;

Előttök nagy fatörzsön aranyból serleg áll,

Serlegbe víg szökéssel a hősök vére száll.

És sorban felköszöntvén a serleggel egymást,

Isznak a szent kötésre nagy, véres áldomást;

Ugy áldja meg az isten nehéz nagy utjokat,

Mint ők megtartni fogják az esküdt pontokat.

Mi az, mi arcaikra mint a vér bíborul?

Kelet felől a hajnal sugára felpirul!

az éjre és az éjnek dicső bajnokira

Örömderűben hull a nap első sugara!

*) E cím s az itt következő két szakasz mutatja, milly nagyszerü terv szerint kezdé Garay e hősregét, melly azonban csak egy pár énekig haladhatott. Hazám szépei, imádkozzatok a magyarok istenéhez, hogy engedje honunk dicsőségére, miszerint e nagyszerü regefüzért is diszes koszoruvá fejezhesse be a beteg költő. – Szerk.

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 7. sz. jan. 9. szerda