Látod, látod... vagy hiszen mit látnál?
Késő éj van, s ez még nem elég:
Éj a földön és felhők az égen;
Kétszeres gyászt vett föl a vidék.
És a szél, ez a hazátlan szellem,
Kit be nem fogad se ég se föld,
Ég és föld közt elkárhozva bujdos...
Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.
Könnyű nékünk feleségem, könnyű,
Pamlagon te, és karszékben én
Idegen a kényelmes szobában,
A meleg kemence közelén.
Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak.
A viharban szabad ég
alatt,
Fürteiket megcibálja a szél,
A midőn mellettök elszalad.
Ablakokbol itt ott olly hivólag
Kándikál ki egy egy mécsvilág,
De ők tovább mennek... csavargóknak
Ki nyitná ki háza ajtaját?
Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az
Illyen, vagy mi lesz belőle még?
Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
Én is illy földönfutó valék.
Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal
Gázolám az országuti sárt;
Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
Magasan fönn az egekben járt.
Igy ballagtam ábrándozva: egykor
A hazának milly kincset hagyok...
S a ki láta, mit gondolt felőlem?
Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.
*) Ezen jeles költemény,
több hasonló becsüekkel együtt, még a forradalom előtt küldeték a gyári
„Hazánk” szerkesztőjéhez, kinek szivességéből most szerencsék van azokat a t.
közönségnek átadhatni. – Szerk.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 1. sz. jan. 2. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése