Száraz ágon kis madárka,
Ugy eldanolgat magába’,
Tán csak azért, hogy feledje,
Mily elhagyott, milyen árva.
Körültekint, a míg danol,
Nem pillant-e meg valahol
Egy tenyérnyi zöldet, a mely
Biztatgatná – sehol, sehol!
Zörög, nem susog a haraszt,
Fagyos a szél, mely rázza azt,
Erőtlen a nap sugára,
Rügyet, bimbót ki nem fakaszt.
Száraz ágon kis madárka
Csak dalolgat s várja, várja,
Hogy kihajt erdő, mező majd,
S rá is süt a nap világa.
Tudja jól az Úr övéit,
Ki benne hisz, rája épit,
El nem hagyta, el nem hagyja,
Bölcsőtől a sir széléig.
Voltam egykor én is árva,
Kitaszitva a világba,
Sötét volt körültem, ámde
Sugáros a hit világa.
S vagyok most – kimondjam? mér ne?
A mennyország földi képe;
Kit imádok, imád engem!
Legyen áldott az Úr értte!
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 4. sz. 1864. július 9.
szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése