Gyulai Pál: Az obsitos

Hagyjátok a vén obsitost magára,

Hagyjátok el s vigadjatok tovább.

Bor mellett ő a multak emlékével

Szép csöndesen elmulatja magát.

Hej! egykor én is vig valék, táncoltam,

Ki adja vissza ifjuságomat?

Ne huzd tovább... oh, ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

Igaz, rég volt, hiszen már negyven éve...

Én voltam akkor a legszebb legény;

Lobogós ingben, bokrétás kalapban,

Ezer leányszem kacsintott felém,

S midőn egy reggel huszárnak vivének,

Ugy megsiratták bucsuzásomat;

Ne huzd tovább... oh, ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

Nem bántam én, ha tengert sirnak össze,

Csak egy kis lánynak könye égetett,

Fehér nyakán selyemkendő piroslott,

S gyolcsingen át hő keble pihegett.

Én istenem! hogy nem tudtam meghalni

Az ölelés, a bucsucsók alatt:

Ne huzd tovább... oh, ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

Hej messze vittek, hányt vetett az élet,

Sok szép országot, tengert láttam én;

De lelkemben csak Tisza habja zugott

S a kis falucska mosolygott felém.

Megállék sokszor és keletre néztem,

S könyek folyák el halvány arcomat:

Ne huzd tovább... oh, ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

Véres csatán ellőtték egyik lábom,

A tábornok haj! nem érdemlé azt;

A csonka törzsök uj meg uj ágat hajt,

A csonka láb nem ér ujabb tavaszt.

Hol a szelid nő? hol a vidám gyermek?

Kik megfogják gyöngéden karomat:

Ne huzd tovább... oh ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

Fényes érdempénzt vartak föl mellemre,

S megdicsérvén, hazámba küldtenek;

apám, ayám testvérim elhalának,

A kis leány rég más arája lett,

Könyek áztatják száraz kenyeremet,

És sohajok közt iszom boromat:

Ne huzd tovább... oh ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

A kis falu sem ollyan, mint régen volt,

Másképen zúg a Tisza habja már;

Nem nyilnak olly pirosan a virágok,

Nem zeng olly szépen a dalos madár,

Ott egy vén fa, nevem volt rája vésve,

Belőle már csak sötét seb maradt:

Ne huzd tovább... oh ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

A falu végén, itt élek a korcsmában,

Agg,  ifju jön, időt töltök velek;

Ide látszik, olly közel a temető

Nem kell majdan, hogy messze vigyenek;

Hagyjátok a vén obsitost magára,

Emlékivel viradtig elmulat:

Ne huzd tovább... oh ne huzd azt a nótát,

Fáj csonka lábam, szivem meghasad.

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 2. sz. jan. 3. csütörtök