Egyszer, midőn a játszó sorstul
Megáldva olly boldog valék:
Hogy üdvtekintetén arcodnak
Órákig elmerengheték;
Elkapva szép vonásaidról
A már megrészegült szemet,
Véletlenül kicsinke sérvvel
Sebezve láttam szép kezed.
Már ekkor jó soká halgattam...
Mert a ki érez, nem tud szólani...
S nagyon örültem, mivel lett tárgy
A csendet megszakasztani.
Azt kérdezém hát reszketőleg,
Hogy valjon fáj é a sebed?
A mellyel a véletlen által
Megsértve van kicsiny kezed?
S rövid válasszal igy feleltél:
„Igen nagyon fáj kis sebem”,
Mi ujra egy kevés beszédre
Alkalmat nyujta én nekem.
Azt mondanám hát, de résztvevőleg:
Hogy méltán hordja az sebét
Kezén; a kinek kín nem gyötri
A szerelemtől ment szivét...
A mire akkép válaszoltál,
Hogy nem érdemled meg sebed,
Mert sziveden még nagyobb seb van,
Mint millyen sérti kis kezed!...
Tehát szeretsz?!... kit én imádok,
Hát érzessz te is kinokat?
Kiért megküzdni bármi vésszel
Nem volna nékem áldozat!
Tehát szeretsz?... kit én imádok!
Kiért megvetni életem,
Vagy bármi kinnal elveszitni
Csak játék volna énnekem...
Ha mást szeretsz! miért nem szólasz?
Hisz akkor én elvonulok!
S szent érzelmemnek titkon élve
Mint tört virág elhervadok!
De ha tán engemet szeretnél!
Miért nem mondod meg nekem?
Hogy érezné, mi a boldogság?
Még azt nem érzett kebelem!
De tán azért nem mondod meg, hogy
Szerelmed tárgya én vagyok,
Mert attól tartasz, és okosan,
Hogy örömömben meghalok?!...
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 12. sz. jan. 15. kedd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése