2016. nov. 13.

Zalathnai: Két pacsirta





Gyönyörű februári nap volt. Melegen sütött le a sugár, szembe nevetve az olvadozó havat. „Érzi már bukását a tél, látja omladóban hatalmát – jegyzé meg egy költői lelkű barátom -, nézd a békóitól megszabadult patakban nagy jégdarabok úsznak, ritkul a bércek fehér haja, újra meglátjuk a szép tavaszt, s a derülő természettel felderül a borús kebel is.”

Négyen állottunk egy ház előtt, és néztük, mint siratja a tél veszendő hatalmát, láttuk a megbátorodott madarakat, mily vígan szabdalták a nyugodt kék levegőt, és belopódzott szívünkbe titkon, mint egy édes emlék a múltból, mint egy gyönyörű álomkép, nem, mint az ébredő nap első sugara, mely csak félve, rezegve jelenik meg a lombokon, a tavasz előérzete, egy kimondhatlan édes elősejtelme a derültebb, boldogabb jövőnek, a melegebb, enyhébb napoknak. Tavasz és első szerelem. Mily rokonok vagytok ti egymással! Az én szívem legalább oly tele volt, keblem úgy feszült, mintha a boldogság óhajtana benne örökös szállást –nem emelném fel árát soha! – venni.

Bármennyit szenvedjen a lélek, bár a világ minden fájdalma sírjon benne: mégis ilyenkor, a láncaiból menekülő patakkal oszlik a bú, oszlik a kín belsejében, s ha nem, legalább egy édes remény, egy szebb lét elősejtelme, a boldogság előérzete szállja meg; igaz, hogy csak az előérzetnél maradunk, a csalódás keserű, de a szív, perciglen bár, feledett.

Pedig feledni mily édes! Elfeledném, hogy a végzet eddig csak mostohám volt, elfeledném, hogy bánat mindennapi kenyerem, elfeledném... elfelednék mindent, minden rosszat, minden kínost, hűtlen lennék emlékeimhez, s a pártütés lobogóját emelném kezembe múltam ellen, csak egy sugár, egy boldogító pillantás tündéri szeméből, egy hosszú, forró csók gyönyörű ajkától, egy pihenés dobogó, pihegő keblén azon szép istennőnek, kit boldogságnak hívnak, lenne jutalmam.

Négyen voltunk együtt, beszélgettünk a télről, tavaszról, borús és derűs napokról, fényről, homályról, életről és halálról. Hol szűnik a fény, ott a homály, hol az élet határa, ott a halál. Szép a fény homálya, édes a halál élete!...

Amint így beszélgettünk, az átelleni ház födelére egy pacsirta szállott, sütkérezett a meleg napon, nézett fel, nézett alá, mi figyelemmel kísértük minden mozdulatát, végre elkezdett dalolni, s mily szép, mily andalító volt azon dal, csak annak lehet fogalma arról, ki úgy, mint mi, egy, a télen át elnémult madárnak első dalát hallja, melyben előbb ima száll az égbe, aztán remény a földre, s végre egy édes jóslat zeng, hogy: jön a tavasz! Mi a hattyúdal minden keservével egy ily dal mellett, mely örömet zeng, bekövetkezendő boldogabb napokat, fényt, meleget, lefesti előre a leendő, születendő virágokat, a lombok susogását, a szellők beszédét, a halottaiból feltámadó természet zsibongását, ünnepi zaját! Mi szebb: a halál dala, vagy a feltámadás, az élet éneke? Ez ének, e dal meghatott minket, senki sem maradhatott közülünk közönyös e hangok hallatára, vert és ugrándozott bennünk a szív, mint bölcsejében az örvendező gyermek.

De e jelenet előjátéka a bekövetkezendő nagydrámának, még szebb, még elragadóbb lőn. A pacsirta hangjai felrázták a csendes levegőt nyugalmából, tovaterjedtek a világos rétegekben andalítón, rezgőn, míg egy társat lelnek ki, megérti; és íme, mintha a hangok vonnák, mintha e hangok repítenék szárnyait közelebb, közelebb, messziről szállong egy más pacsirta, a két testvér üdvözli egymást, dalaik összeolvadnak, s e közös dal, e kettős dal behatott a szívbe, felolvasztá a havat, benyúlt a föld kebelébe, s képzelmünkben már előre láttuk, mint dobog fel a föld szíve, mint búvik ki ezer virág belőle... Virágos tavasz, napsugáros ég, jer, jer!

Megszűnt a dal, szárnyra kelt végre a két dalnok, bemerültek a kék légtengerbe, néztük, - néztük, addig, addig néztük, míg eltűntek szemeink elől.

Menjünk haza; álmodozzunk egy kicsit, álmodjunk egy szép tavaszi álmot... Ki tudja, ha bokron és lombon, erdőn és mezőn újra megszólal a madár, lesznek-e ily szép érzelmei kebelünknek; ki tudja, a szellő sóhajába nem vegyülend-e a léleknek bánatosabb, kínosabb sóhaja, mint ez,mely mélyéből most felküzdött?...
  
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 1. sz. 1864. július 2. szombat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése