I.
Emberekkel semmi közöm.
Barátimhoz semmi szavam.
Csak akkor áll magán a sziv:
Ha osztatlan fájdalma van.
Fájdalmat az nem érze meg,
Ki egy magán nem sirta el...
Csak az a seb ég igazán,
Mi balzsamot, a sirba lel!
Tenger a bu: rajt hajósok
Az emberek, a barátok.
Szép idővel, vig csolnakon
Szeldelik rajt a hullámot.
De ha riad, süvölt a vész,
S hullámra uj hullámot hány:
Csak messziről szép nézni ezt;
S csak az boldog, ki parton áll!
Kit tengeren ér a vihar:
Vasmacskát vet a fenékre;
És kinevet szélvészt, vihart,
Csak hajóját, meg ne sértse.
A míg a sziv buja csendes,
S átragyog a lélek rajta:
Ellepi a sok jó barát;
Hogy gyöngyeit kirabolja...
De ha fölzúg, sötét a sziv,
S benn a lélek még sötétebb:
Azok a hű, jó barátok
Gyönyörködve, távol néznek...
S a ki eljön és vigasztal:
Oly hegyes tőrt márt szivünkbe;
Hogy nem ott fáj, hol előbb fájt,
De ott, hol igy át lett ütve..
De a szél nem tombol tovább:
Ha feltünik egy kis csillag.
Egy csillaga van csak a sziv,
Titkos,néma fájdalminak!
Ennek egy kis sugár-szála
Többet ér mint egész világ.
Legszebb csillag, hű
szerelem!
Te oszlasd el szivem buját...
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 6. sz. 1864. július 17.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése