Ember! kinek fejébe ész helyett
Isten sötét homályt adott:
Nem gondolod mi
baj van itt,
Nem érted e szű
kinjait,
Nem ismersz bánatot.
Ember! kinek szemébe fény helyett
A sors öröklő éjt lövelt:
Nem látod a
gyászfelleget –
És arcomon a könyeket,
Miket bánat növelt.
Ember! kinek beljébe sziv helyett
A természet követ dobott:
Nem érzed, hogy
van fájdalom,
Mert vig dalt
versz a húrokon,
Melly e szivig
csapott.
Ember! tedd, oh tedd le a pengedűt,
Mert kezedben összetöröm;
Guny most nekem a vigalom,
Midőn nálam halott vagyon –
Halottam az öröm.
Vagy csapd kőszirthez átkos hangszered,
Hadd nyögjön – csak egy árva jajt,
Tán erre szűm viszhangot ad
S meggyógyul rá, vagy megszakad –
Ha adhat még sohajt.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 2. sz. jan. 3. csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése