Zilahi Imre 1866-ban, 21 éves korában
Ragadj, ragadj tündér lehellet,
Zivatarból lett könnyü szellő!
Ragadj, ragadj édes szerelmem,
Tünjél előlem gyászos felhő!
Mi egyedül édes a földön,
Mi örökkévaló a mennyben,
A mi bűbájos a pokolban,
Mind, mind itt érzem hő szivemben.
Visszamosolygok mosolyodra,
Viharfelhős ég tiszta tóra:
Gyötrelmem, átkom hitté válik,
Varázsdal az éjféli óra.
A légben, a szép délibábban
Ég, tündöklik felséges arcod.
A halálból föltámadásba
Ringattak át a kétes harcok.
Hol az oceán, hol a puszta,
Hol van az eszmék végtelenje?
Hogy keblemet kitárni merjem,
Hogy érzésem láthassam benne.
A lánc csörögve összehullott,
Szabaddá lett a magas lélek.
Szivem pompás arcodra dobban
S én még az élettől sem félek.
A mit bőszülten kinevettem,
Most már hiszem az istenséget;
S bár a nagy mult öl nem támadhat,
Egy uj világ dicsőit téged.
Oh ne hagyj el, oh szeress engem,
Maradj enyém, maradj örökre,
Tanits meg sirni, ábrándozni:
Ah, ismeretlen gyönyörökre!
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 8. sz. 1864. július 24.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése