Éjfélt ütött az óra már
Silvester éjszakán;
A siri csendbe hang vegyül,
A szél üvölt talán?
Nem szél, az a mi illy keservesen sivit,
Az évek anyja sirja a
Vajudás kinjait.
A lények milliói közt
Csupán csak egy viraszt,
A cinteremben áll ez egy,
Tán ott keres vigaszt;
Kinteljes érzet ül sötét tekintetén,
Meredten áll mikint szobor,
Ki vagy te éji rém?
„Vigyázva szólj merész fiu;
Nem rém az én nevem,
Ne e nevet, saját honod
Édes hazám nekem;
S ha benned ifju tiszta honfisziv dobog,
Vegyed le fél keservemet,
Vagy összeroskadok.
E hont öröm könyük között
Látám virágzani,
Müvész kezek között dicsőn
Feseltek ékei;
A nagy világ irigyszemet vetett reá,
Imádtam őt a szép anyát,
Szerelmem ő vala.
De mást határozott az ég
Édes hazánk felett,
S virágozása hajnalán
Csatával verte meg.
A harc ez ifju szép anyának ékeit
Letépte, és megingatá
Dicső reményeit.
A nagy beteg gyógyulni kezd;
De – ó emlékezet!
Ujjá szülöd te régi búm
Naponta; sírt neked.
Ez éjszakán téged temetni jöttelek,
S kapám a földbe vágva, itt
Testvéreket lelek! - -
Szivem reped fiu, hacsak
Veled nem osztozom.
Öreg vagyok, s a holtakat
Siratni én fogom;
Te ifju vagy, virassz beteg hazád felett,
Mély sebje bár bekötve már,
De még be nem hegedt.”
Éjfélt ütött az óra rég
Silvester éjszakán,
A siri csendbe hang vegyül,
A szél üvölt talán?
Nem szél, az a mi illy keservesen sivít,
A honfi sirta el beteg
Hazája kinjait.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 1. sz. jan. 2. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése