(Frauenstädt után)
Ha
igazság és balhit együtt meg nem állhat, s ha minden valódi költészetnek igazságot kell tartalmaznia: úgy
látszik, semmi sem ellenkezik egymással annyira, mint a költészet és a babona. És
mégis sokat beszélnek a babona költőiségéről, költői ingeréről; és
természettudósok – mint Oersted -, késztve érzék magukat a természettudományt
azon szemrehányás ellen oltalmazni, hogy az a babonával együtt minden
költészetet megsemmisítene. Hisz még oly philosophiailag képzett költő is, mint
Schiller, a pogányság szép mesevilágának elenyészte fölött panaszra tudott
fakadni:
„Ausgestorben trauert das Gefilde;
Keine Gottheitzeigt sich meinem Blick:
Ach von jenem lebenswrmen Bilde
Blieb der Schatten nur zurück!
Einen zu bereichern unter Allen
Musste diese Götterwelt vergehn!
Fühllos selbst für ihres Künstlers Ehre,
Gleich dem todten Schlag der Pendeluhr,
Dient sie Knechtisch dem Gesetz der Schwere
Die entgötterte Natur!” –
Minden
bizonnyal költőibb a napot – lelketlen tűzgolyó helyett -, mint Heliosz
képzelni, aki aranyszekerét nyugodt fenséggel kormányozza; költőibb a
magaslatokat Oreásokkal megnépesíteni, minden fába egy Dryast helyezni, és
kecses Najások urnáiból látni a kiömlő ezüsthullámokat, mint hegyekről,
vizekről, fákról csak földtani és természetrajzi ismerettel bírni; költőibb a
babért úgy tekinteni, mint a hajdan segélyért esengő Daphnét és a sásból Syrinx
panaszát, a ligetben Philoméla fájdalomjajait hallani, mint a babért és sást a
botanikus, a fülemülét a zoolog szemével vizsgálni.
Éppen
ezért a legfelvilágosultabb költők ind e mai napig el nem mulasztották, a
pogány és keresztény mythologia képzelt lényeit, a fel- és alvilág isteneit és
istennőit, félisteneket, angyalokat és ördögöket stb. műveikbe fölvenni; és
Shakespeare és Goethe, bizonyára nem obscuransok, legnagyobb költeményeikben
szellemeket, boszorkányokat és ördögöket léptettek föl, anélkül, hogy
legkevésbé is törődtek volna azzal, vajon e lényeknek felel-e meg valóság, vagy nem.
Ennélfogva
úgy látszik, a költészet rokonabb a babonás képzetekkel, mint az igazsággal; s
így hát költőibb volna Recha gyermeki hite, hogy Isten egy angyalnak intett, ki
őt fehér szárnyain láthatólag vitte át a tűzön, - mint Náthán rationalismusa,
ki angyalokról mit sem akar tudni, s a fehér szárnyban nem lát egyebet, mint a
templárius fehér köpenyét. („Nathander eise” Lessingtól.) A természetfölötti
költőibb volna, mint a természetes.
Azonban
nem így áll a dolog. A költő átveszi ugyan a babonás népképzeteket, de nem
abban az értelemben, mint a babonás. A babonás előtt ugyanis képzelt lényei valósággal bírnak, valósággal létező
lények, melyek természetfölötti – csodás úton-módon a természetes világfolyamba
vegyülnek, s épp ezért fél tőlük, imádja őket.
ellenben
a költő e lényeket csak úgy használja, mint némely eszmék megtestesítését,
személyesítését, - vagy pedig belső állapotokat és hangulatokat tesz általuk
szemlélhetőkké. Tehát reá nézve nem valódi,
hanem csak eszmei értékűek. Mint
Oersted mondja: „költőiekké nem ama hit teszi a természetfölötti lényeket, hogy
a mindennapi élet folyamában léteznének, hanem – amennyiben költőiek -, ez
értékük és jelentőségük csak onnan van, hogy az ész által áthatott képzelőerő
magasabb lét szép alakjait állítja bennök szemléletünk elé. Elég a költőnek,
hogy e lények képzelmünkre nézve addig bírnak valósággal, míg művét felfogjuk,
vagy belsőnkben ismételjük. Más valóságot követelni nevetséges.”
Ha
Shakespeare Caesar meggyilkoltatása előtt csodajeleket láttat:
„Az utcán nő-oroszlán kölykezett;
A sirok megnyilának, s felveték
Holtaikat, és a fellegek között
Tüzes vad férfiak harcoltanak,
Sorban, csapatban, egész hadrend szerint,
Hogy vér hullott le a capitoliumra...
... Koldus ha vész, nem tün fel üstökös!
Ha fejdelemnek halni kell,
Lánggal jelenti azt az ég maga.”
Mindenki
érti, mily költői ez; de senki sem tartja azért költőinek, mert fölteszi, hogy
ama csodajelek valóban megtörténtek. Tehát a költői itt nem a tényleges
igazságban rejlik, hanem, mint Rechának imént említett nyilatkozatában is, a
mondottak megegyezésében vannak hitével és hangulatával, kinek a költő azokat
szájába adta. Ugyanis minthogy izgatott időkben és kedélymozgalmakban az ember
feltüzelt képzelete mindenben könnyen csodás előjeleket lát, a természeti
jelenségeket és eseményeket az emberi élettel összefüggésbe teszi, s így
csodákat lát abban, amit az elfogulatlan tekintet természetesen magyaráz meg:
ennél fogva költői – mert jellemző -, ha a költő személyeit ily időben és
hangulatban – babonás nézetűeknek ecseteli. Magában véve azonban ama az
igazsággal megegyezőbb felfogása a természetnek,melynél fogva ez vak és
érzéketlen marad az erkölcsi világ minden mozgalmainál és rázkódásainál, csak
saját belső törvényeit követve, és a napot ragyogtatva gonoszokra úgy mint
igazokra, - e felfogás se kevésbé költői, mint ellenkezője; és Recha megmentése
a templarius által, természetesen felfogva,
nem költőietlenebb, mint e szép emberi tett természetfölötti magyarázata.
Babonás
képzetek tehát nem magokban véve hatnak költőileg, hanem csak az által a mód
által, amint a költő azokat használja. A költeményben nem igényelhetnek
tényleges valódiságot, hanem csak valamely eszme, jellem vagy hangulat
szemlélhetővé tételére szolgálnak.
Gyakran
a költő mythusokat csak ama igazság érzékítésére használ, melyet velünk közölni
akar; mert a költészet nem adhatja elő az igazságot, mint a tudomány, pusztán –
elvont alakban; konkrét, egyéni, szemlélhető testet kell adnia -, s éppen ezért
a babonás képzeteket is használja, ha ezek szeméi személyesítésére
alkalmasoknak látszanak. A természet és történet belső hatalmait mint önálló
személyes lényeket állítja előnkbe, s ahelyett p.o., hogy – mint az erkölcstani
rendszerek -, a gonosz, tagadó elvről beszélne -, mint Goethe „Faust”-jában –
az ördögöt lépteti fel -, „den Gesellen, der reizt und wirkt und muss als
Teufel schaffen.” Az elvont igazságot, hogy az emberben ellenséges elvek
küzdenek egymással, a költészet érzékíti – mint a jó és rossz démonok harcát az
ember lelkéért. De mind ez esetben a költő a csodást, mely a babonás előtt
valósággal bír, csak mint eszközt tekinti az igazság érzékítésére. A babona
képzelődései előtte tehát nem valódi értékűek.
Midőn
Homérnál a liliomkarú Hera, a haragvó Achilleshez Zeus kékszemű leányát,
Athenét küldi le az égből, hogy haragját megengesztelje, ez mindenesetre
költőibb, mintha a költő szárazon csak azt mondta volna: Achilles meggondolta
magát, és kardját hüvelyébe dugta. Azonban másrészről nem tagadhatni, hogy ez
istenek Homér-féle beavatkozása az emberek szabad szándékaiba reánk nézve, kik
azt nem hisszük, csak mint belső állapotok és harcok érzékítése bír költői
ingerrel, - mint valóban megtörtént, azonban a legnagyobb mértékben ízetlennek
tűnik fel.
Az
eposzban és drámában közbe-közbe természetfölötti jelenségek fordulhatnak ugyan
elő, de a történet főfonalának természetesen
kell lefolynia, mindennek belülről
kifejlődnie; mert csakis a természetes hat költőileg. Ha tehát a költő
természetfölötti jelenségeket hoz be az események folyamába, ezeket kell, hogy
a cselekvő személyek hitéből és felizgatott kedélyéből lehessen természetes úton kimagyarázni, mint
Shakespeare-nél.
A
költészet általában a vallási hithez, legyen ez igaz, vagy balhit, ugyanazon
objektív viszonyban áll, mint egyéb nyilatkozataihoz a szellemi életnek. Amint
az egyéni és a családi életet, a társadalmi és politikai viszonyokat s
összeütközéseket eszméje, azaz saját jellemző lényege szerint visszatükrözi,
úgy a hitet is balvéleményeiben és tévedéseiben szemlélhetővé teheti; de a költő
maga ne legyen elfogulva e balhitben, valamint költeménye, ha őrültet és
dühöngőt fest, nem lehet maga őrült és dühöngő. Hisz a költemény anyaga és
tárgya egészen más, mint lelke, szelleme. Anyag gyanánt minden tárva áll a költő előtt, de az anyag feldolgozása csak egy, azaz a művészet, esztétikai
szabályainak megfelelő lehet. Ám válasszon hát a költő politikai, vallási és
erkölcsi anyagokat a költői előadás tárgyául; csak őrizkedjék a politizáló,
moralizáló, jámboroskodó költészettől. Mert nincs egyéb igaz költészet, mint a költői. „A költő – mond Schiller – sem a
morál, sem a vallás ellen nem véthet, hanem csak az esztétikai törvény, az ízlés ellen. Ha a vallás, vagy morál
tévedéseiből szép összhangzó egészét alkotok, úgy művem jó,és nem is erkölcstelen,
vagy istentelen, mert hisz éppen e két tárgyat nem úgy vettem, amint vannak, hanem amivé egy erőszakos
műtétel, azaz elvétel és hozzátétel után lettek... Egyszóval, meg vagyok
győződve, hogy a szépmű csak önmagának, azaz saját szépség-szabályainak tartozik
számot adni és semmi egyéb követelésnek nincs alávetve.” Hasonlóképp
nyilatkozik Goethe: „A vallás ugyanazon viszonyban áll a művészethez, mint bármi
egyéb magasabb életérdek. Csak mint anyagot kell tekinteni, melynek minden
egyéb életanyaggal együtt egyenlő jogai vannak. És hit és hitetlenség semmiképp
sem azok az orgánumok, melyekkel a szépművet felfogni kellene; egészen más
emberi erők és tehetségek szükségesek ehhez. A művészet pedig ama orgánumok
számára kell, hogy alkosson, melyekkel azt felfogjuk; ha ezt nem teszi,
eltéveszti célját és minden saját hatás nélkül sikamlik el mellettünk. Azonban
vallási anyag is jó tárgya lehet a művészetnek, de csak akkor, ha egyetemes
emberi értékű.”
E
szempontból beláthatni, hogy a költészet felvehet ugyan- mint minden anyagot –
babonás jellemeket é tetteket is anyagul, de maga babonás nem lehet, mert a babonás kedélyhangulata éppen nem
költői.
Ama
esztelen, az életet feldúló balhit, mely az embert tompa gondolatnélküliségben,
természet- és emberellenes tettekre, bárgyú félelem és remény badarságaira,
véres áldozatokra, boszorkány-elégetésekre, varázskenőcsök és italok
használatára, ereklyeimádásra stb. ösztönzi, - minden előfordulhat ugyan a
költeményekben, mint anyag, ha ilyes
embereket és helyzeteket kell rajzolnunk; de a költő maga, ki az ily anyagot
feldolgozza, kell hogy az aggály és balhit, a balga félelem és gyermekes
remények láncaitól szabad, szemlélődő kedélyhangulatú legyen, és távol attól,
hogy a babonában osztoznék, csak annak tragikai – vagy a körülmények szerint –
komikai eredményét mutassa fel.
A
babona az embert, ál-istenitisztelet esztelen hagyományainak és embertelen
szokásainak veti alá. Az ész és lelkiismerete minden követelését lábbal
tiporja, barbár áldozatokat kíván, a viruló Iphigeniát – a nászoltár helyett –
az áldozatoltárhoz vezeti stb. Ha már most a költő ily anyagot választ,
világos, hogy a balhitet nem adhatja úgy elő, mint szépet, dicséretest; sőt
inkább annak tragikai oldalát kell, hogy kitárja és öntudatra emelje, mily
átokhozó az ész és természet leigázása a balhit tényleges dogmái és hagyományai
alá.
Mindezek
után világos, hogy a babona nem magában
véve költői, hanem csak annak költői
felhasználása, az igazság allegóriai személyesítésére, vagy babonás korban
felizgatott személyek kedélyhangulatának jellemzésére, vagy ama befolyás
érzékítésére, mellyel babonás tévképzetek az életre hatnak. Költészet és igazság ennél fogva a
babona költői feldolgozása által összeütközésbe nem jöhetnek.
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 3. sz. 1864. július 7.
csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése