(ballada angolbul,
Moore után)
„Sirt ástak néki, nyirkost, hideget,
Mitől a hű, meleg sziv rettegett;
És elszökött, a Dismal
tómocsárra,
Hol, bolygó tüz világitván utára,
Egész mélységes éjszakán
Evez fehérlő csónakán.”
„Bolygó világát majd meglátom én,
S meghallom csónakát a tó vizén:
Soká élünk együtt, szerelmesem; -
Ciprus lomb közzé rejtem kedvesem,
Midőn közelget a halál
S hallatszik dobogása már.”
Szólt s a Dismal
tavak felé siet –
Ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
Keresztül egybe szőtt – ont bokrokon,
Zsombék között, gazos mocsárokon,
Hol vízi kigyók ezre költ,
Hol ember nem járt az előtt.
És a midőn igy, fáradtan lendül,
Pillája ha talán elszenderül,
Ott hajtja le fejét a szunnyadó,
A hol mérges könyet sír a bogyó,
Mellynek lecsöppent harmata
Húsát kirágja éjszaka.
Körül a sást farkas zörrenti meg,
Fülébe a csörgő kígyó sziszeg,
Igy szunnyad ottan, míg fel nem riad:
„Mikor látom meg a ködös tavat?
Oh! vajmikor látom”, kiált,
„Szerelmesem kis csónakát?”
Meglátá a tavat; a tünde fény
Futkosva játszék sima tükörén.
„Légy idvez” ugymond „kedvesem világa!”
És a viszonzó part nevén kiáltja
Sok izben és sok éjen át
A sirlakó hideg leányt;
Míg nyirfa kéregből sajkát csinál,
Mellyen a csendes tó mélyére száll,
Messze, messze követvén a lidércet.
Most szél támadt, az ég felhős, sötét lett:
A csónak és csolnakosa
Nem jött többé vissza soha!
De sokszor lát az indián vadász
Most is, ha e mocsár mellett tanyáz,
Lidérc fénynél, borongós éjfelen
Sajkás legényt s a hű leányt jelen,
Dismal ködös hullámin át
Hajtván fehérlő csónakát.
*) Éjszakamerikában.
„Beszélik, hogy egy ifju szerelmese halála miatt megtébolyodván, barátjai
köréből hirtelen eltünt s többé semmit nem lehetett róla hallani. Mivel pedig,
zavart óráiban azt szokta volt mondani, hogy a leány nem halt meg, hanem
elment, a Dismal mocsárok közé, gyanithatólag e roppant vadonba bujdosott s
vagy éhen, vagy e borzasztó mocsárok valamellyikében veszett el.”
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 5. sz. jan. 7. hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése