Sötét az éj s csillagtalan,
Felhőfátyol borula rá,
S eső esik lassan-lassan –
Mintha nagy bubánatában,
Szép lány szeme hullajtaná.
Oly megható, oly néma csend
Uralg az éj homályiban,
Csak a távol dörgés zaja,
Mint elszakadt hur véghangja
Morajlik rajt’ át olykoron.
Még elcikkáz egymásután
Egy-két villám, fényt szórva szét,
Hallom aztán, mint hull lanyhán,
Hallom még – még igen soká
Az esőnek lassu neszét.
Hallom: soká még, mint susog
A mint a kis virághoz ér;
Hallom ezek mily boldogok,
Oh én mindent hallok, hallok –
Hallom ajkuk kéjről beszél...
Míg végre rám nehezkedik
Az álom sulya édesen,
És elrepül lelkem feléd,
Hozzád, ki azt rabbá tevéd,
S kihez ugy vágyik kedvesem.
Forrás: Hölgyfutár VI. évf. II. félév 11. sz. 1864.
augusztus 4. csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése