Harsányi Lajos: Hol jársz te most?

- Egy fiatal missziós pap után –

A kandallóban sárga tűz lobog.

Fenyőillat úszik köröttem.

Ki messze mentél, idegen hazába,

Remény vértjébe öltözötten,

Hol jársz te most?

A kandallóban sárga tűz lobog.

Az angyalt várjuk kis szobánkba.

Pogány földre, térítő útra

Ki elmentél a pusztaságba,

Hol jársz te most?

A kandallóban sárga tűz lobog.

Miránk itt béke, nyugalom vár,

Te meg lelket vívó utadban

Tán árván állsz egy sziklafoknál.

Hol jársz te most?

A kandallóban sárga tűz lobog.

Tudom, közénk te sohse jössz meg.

Vidám, pufók szerecsen angyalok

Tolongnak boldogan körötted,

Hol jársz, te, most…

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 123. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A holnap küzdelme

Vannak napok, mikor elernyedünk.

Fáradtan térünk el szobánkba.

Munkánknak nem volt semmi haszna.

Minden törekvésünk hiába.

Halálos unalom fog el ilyenkor.

Üres szemű bú ül felettünk

S utálva üres napjainkat,

Már-már kétségbeesni kezdünk.

Zárd be ilyenkor sötét ablakod!

Ne súgj-búgj, töprengj veszteden.

A holnapért mondj el egy Miatyánkot

S aludj el rája csendesen!

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 122-123. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Kis gyermek halálára

Nem történt más: elmentél, kedves gyermek.

S bennünk a légvártornyok mind, mind romba estek.

Oly kék az ég! A tengerek is kékek.

De nem volt semmi a te kék szemednél kékebb.

Aranyhajat őriz barlangjában a sárkány.

A tied volt a legszebb indiai sáfrány.

Ezüstharangok szólnak, ha jönnek az esték.

De egy se szól úgy, mint mikor te felnevettél.

A földön annyi baj van: bűn, keserű zsoltár.

De minden felvidult, mikor te mosolyogtál.

Most elmentél. Árvák a könyveid, a toll, az irka.

Diáksapkáddal sírva integettél vissza.

Mögötted a kapu nagyhirtelen bedörrent.

S már porladoz nyúlánk kis tested lent a földben.

Azóta nincsen kedve nálunk senkinek sem.

Keressük eltűnt lelkedet a kék egekben.

Mennénk utánad. De a szörnyű sors nem enged.

Míg kedve tartja, itt a földön kínban tenget.

Vigasztalásunkat az Istennél keressük.

És érted az eget most már jobban szeretjük.

Sírod fölött két égszín angyal álljon.

És néma ciprusok strázsáljanak a tájon.

Ne jöjjön senki, még madár se erre.

A két angyal vigyázzon néma sírhelyedre.

Szemükből szüntelen omoljanak a könnyek.

És fuvolákat fújjanak éjjel-nappal fölötted.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 1121-122. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A taps ellen

Tömjént tömegtől el ne fogadj soha!

Tapsot ne várj s ha harsan, fuss előle!

Drága a bére a nép kegyének

S hirtelen elmúl.

Került a város lélekölő zsivaját!

Színes kalitka rabja ne légy, mikor a

Falun szelíd hajlék kínálja

Enyhe nyugalmát.

A festett kép csak árnya a festhetetlen

Természet élő téreinek, hol áldott

Törvény szerint zsendül a roppant

Egyszerű élet.

Magányban élj! Birkózz meg vágyaiddal!

Bálványt kerülj! Csak pár barát övezze

Tornácodat! S legyen mindenkor

Istened egy csak!

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 121. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Téli síp

A dermedt Nap az égen: hályogos, öreg szem.

Azt mondják, hogy öregszem.

A citromsárga kis liba

Fehér, öreg gúnár lett. Fázva áll a jégen.

Az édes, mézes őszi must

Ó-borrá lett a pince pókos szögletében.

Az új piros kis háztetők

Fakó mohától megzöldültek, tompabarnák.

Vágóhídra vezetik a

Nagy Lőrincék megnőtt hatalmas barmát.

Az egykor ifjú, karcsú híd

Letörve korhadoz a nagy folyamba dőlve.

Búza helyett gazos ugar

A vénült gazda egykor zsíros ősi földje.

Portörlőronggyá változott

A báli ruha megmaradt selyem darabja.

A tornyos vár a hegytetőn

Rommá omolt. Most vámpír és kísértet lakja.

Az idő szörnyű ostora

A föld színén kegyetlen végigvágott.

A roppant lombú ősi fák

A földben fekszenek, mint kővé vált virágok.

De nézd a hosszú farkú üstököst az égen!

Nem változott meg.

A Fiastyúk sok kis csibéje csibe most is.

Nem változott meg.

A sátán bőszen harsonáz a rémes űrben.

Nem változott meg.

A mély pokol tüze sötéten izzva lángol.

Nem változott meg.

Az angyal bontja szárnyait s a földre készül.

Nem változott meg.

Az Isten rendületlen nyugalommal ül az égben.

Nem változott meg.

A lelkem gyémántnál nagyobb, örök valóság.

Nem változott meg.

Hunyorgathat a dermedt Nap: lehunyt, öreg szem.

Én soha nem öregszem.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 120-121. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Tragikus kép

A klasszikus kor búja villog bennem,

Mint holdfényen nagy tompakék opál.

Elmúlt világok sajgó ékköve,

Mit múzeumőr egykedvűn dobál.

Ó, szívem, szívem, fájdalmas opálkő!

Sápadt tudós ül most is lombikjánál,

Ki feltalál sok titkos szérumot.

De ablakjánál ifjú lárma harsan:

A „Vasököl”-csapat tizenkét gólt rúgott!

Ó, szívem, szívem, szertepattant lombik!

Antik szobor méláz a sárga parkban.

Csodás szépség az arcán: Feidiász?

Ponyván árulják a boxbajnok szobrát.

Silány öntvényektől tarkáll a régi ház.

Ó, szívem, szívem, csonka márványtorzó!

Nyomor sikolt. A kor kezében ostor.

Mindenki nyög. A vad ütések fájnak.

S egy-két üresfejű gazdag kevélyen

Sportgépen vág a zajgó óceánnak.

Ó, szívem, rongyos proletárok őse!

Csak néhány szívben zöldell a reménység,

Hogy nem jöhet a pusztulás, a semmi.

Bármint is tépje önhúsát az ember,

Nem tud fajának öngyilkosa lenni.

Ó, szívem, szívem, örökzöld reményfa!

A jósok, költők ó toronyban ülnek,

Vagy künn a véres fórumon sikongnak.

Kezükben sárarany, tömjén és mirrha.

És integetnek a megrémült Holdnak.

Az én kezemről áldozati füst száll.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 119-120. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Árvíz

- „A bukottak áriái”-ból –

Ha árvíz lesz, fussatok a hegyekre!

Én még vígan játszottam künn az utcán,

De az apám ijedve jött a révtől

S behívta a szobába az anyuskám.

És bent ijedten kattogtak a zárak.

Szekrényeket tártak, nyitottak gyorsan.

És kincseket szórtak egy nagy bőröndbe.

Én ott lapultam az ajtóban szótlan.

S hallottam, amint döbbent suttogás közt

Titkot mondott anyánknak az apuskám

S nem engedték, hogy a kocsira ülve

Magammal vigyem kicsi Flóbert-puskám.

És zengő, fényes síneken a vonat

Elvitt bennünket messze idegenbe.

És szűk falak közé csuktak be minket,

Hol mindig sírtunk, hogyha jött az este.

És minden nap kijártunk a vonathoz.

És hallgattuk, a sínek hogyan zúgnak.

S vártuk, hogy a vörös szemű vonatok

Egyszer csak az apuskával befutnak.

De ő nem jött. S egy délután anyuskánk

Sikoltva sírt és háborgott sokáig.

Akkor tudtuk meg, hogy a honn maradtat,

Szegény apánkat elvitte az árvíz.

Mi attól kezdve gyászruhában jártunk.

Anyuska varrta bánatos sírásba.

Dicsőség a nagy felhők Istenének.

Dicsérje őt a nagy vizeknek árja!

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 110. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A fehér kutya

- „A bukottak áriái”-ból –

Első ellenségem egy kis gyerek volt.

Vasrács mögött fehéredett a házuk.

Sokszor kinézett rajt a fiú gőggel.

A porcellánarcát minden utáltuk,

Mert az apánkat bántotta az apja,

Kihordatta sokunkét a határra.

Ilyenkor mi titokban ráztuk öklünk.

És vártunk nagy, kemény leszámolásra.

Egy este, mikor kélnyeskedve sétált

A ház előtt a tiszta úton végig,

Előugrottunk, mint zordarcú rablók,

Hogy megbosszuljuk apja tenger vétkit.

Az öklünket fehér arcába vágtuk,

De ő ijedten elfutott a házba.

Egy nagy fehér kutyát hívott ki gyorsan

S ránk uszította félelmes tusára.

Fehér fogakkal hördült ránk a véreb.

Mi futni kezdtünk elnyúló iramban,

Nekem volt akkor leggyöngébb a lábam

S a nagy kutya ott állt meg hörgve rajtam.

Arccal feküdtem az út rút porában.

Kis homlokomról vérpatak szivárgott.

Én azt hittem: most elbukott az élet

S vérrel telők az utcák, házak, árkok.

Az elbukottak bánata borult rám.

(Először akkor. Ó, azóta hányszor!)

Szegény anyám sikoltva érkezett meg

S elfektetett a kis fehérke ágyon.

És akkor este döbbent kis öcséim

Suttogva mondták el a Miatyánkot.

És akkor este leptek meg először

Nagymessziről félelmes látomások.

Én akkor este forró párnáim közt

Egész éjjel a mécs tüzébe néztem,

Mint kis harcos, ki ágyúsáncok mellett

Seblázban fekszik egy törött szekéren.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 117-118. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Kék szobák

A gyermekségem ódon házban telt el,

Örökké csendes kék tanítóházban,

Hol ósdi képek, halkzengésű óra

S levendulás, kék, illatos homály van.

Emlékszem, forró, ájult nyári nap volt,

Vén udvarunk halk emberekkel telt meg.

Én búsan sírva reszkettem közöttük,

Amint egy szörnyű gyászdalt énekeltek.

Emlékszem, messze nagy városba vittek,

Hol álmok közt rohanva telt az éltem

És bár a város csillogón figyelt rám,

Én mindig csendben és magamban éltem.

A régi házba hazajöttem mostan.

Az ősi illat itt leng a szobákon.

És én kihalt, bús, szent szellemlakóit:

Apám s anyám emlékét áldom, áldom.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 116. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Ha visszajönnél

Puha lenből szövetném a ruhádat.

Sárga selyemcipőben járnál.

Elkísérnélek a nádak közé

Az ezüstfényű holdvilágnál.

Szőke hajad rózsaolajjal

Mosnám, hogy illatos legyen.

Megcsókolnálak minden este

Selyempillás nagy szemeden.

Lelkedbe lopnék minden álmot,

Mikor piros a hegyorom,

Csak még egyszer visszajöhetnél

Én gyönyörű – ifjúkorom!

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 116. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Emlékezés egy napfényes udvarra

Már lohadnak a nagy bíbor-tüzek.

Megcsalnak szeretőim: az öröm, a bánat.

Az idő lassan levetkőzteti rólam

A piros és sárga selyemruhákat.

Kezdem szeretni a sikátoros utcát,

Ha egy kintorna játszik valahol

S melléje a nyomor vakszemű lánya

Tűnt álmokról egy románcot dalol.

Szeretek elnézni bús őszidőben

A lombjavesztett, ázott utca mentén,

Hol sápadt, beteg emberek járnak

S mennek haza a csüggedt, nyirkos estén.

Látom árnyait piros álmaimnak,

Fakult lepelben amint elsuhannak.

S észreveszem, hogy egyedül maradtam,

Árvának, utódtalan egy-magamnak.

A lelkemben ilyenkor visszalobban

Napfényes udvara egy régi háznak.

S mint mikor álmos, szőke gyermek voltam,

Siratni kezdem halkan az – anyámat.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 115. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A félelem balladája

A fáradt vándor ballagott.

A vállán vitte bugyrát.

Előtte fáról-fára

Egy tarka harkály ugrált.

A fáradt vándor ballagott,

Sötét felhő fölötte.

Hátratekintett s látta:

A Halál jön mögötte.

A vándor megijedt. Villámgyorsan határozott.

És hirtelen rezgőnyárfává változott.

A rezgőnyárfa csöndesen

Beszélgetett a széllel.

A sudarán királyi sas

Nézett a tájra széjjel.

A rezgőnyárfa suttogott,

Szívét a szélnek adta.

Hátratekintett s látta:

Favágó áll alatta.

A nyárfa megijedt. Villámgyorsan határozott.

És hirtelen szelíd báránnyá változott.

A bárány a kerek mező

Smaragdfüvét harapta.

Nyakán csengő csilingelt.

Virág virult alatta.

A hűs patakban fürdött

Fehér bundájú teste.

De jött a szörnyű hentes

S öreg késsel kereste.

A bárány megijedt. Villámgyorsan határozott.

És hirtelen ezüstzöld hallá változott.

A hal a vízben hallgatott.

Nagynéha egyet rándult.

Bejárta a Tiszát, Dunát,

A szentelt kék Dunántúlt.

A Rábát úszta éppen.

A Nap már estbeszálló,

Mikor rácsapni készült

Egy sűrű hurokháló.

A hal megijedt. És villámgyorsan határozott.

És hirtelen öreg vándorrá változott.

A fáradt vándor ballagott.

A vállán vitte bugyrát.

Előtte fáról-fára

Egy tarka harkály ugrált.

Elért egy nagy kolostort.

Vígan bezörgetett rajt.

És intett a Halálnak:

- Jöhetsz! Itt boldog, aki meghal.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 114-115. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: Légy üdvöz, Nap, szél…

Szavaim: forró, zengő rubinok,

Türkiz, topáz, smaragd, dús ékszerek,

Mik szikráztatok eddig szívemen,

Elmehettek. Nem kelletek!

Piros tüzek, nagy arany álmok,

Mik lázban tartottátok életem,

Hűljetek ki agyam tűzkatlanából

És hagyjatok békét nekem.

A nagy csapás, mely a világra sújtott,

Lelkem szeméből kiverte az álmot.

Látom: romlott a túlzott szépség

S a vak kultúra: álnok.

Helyette jer, egyszerű, régi ember!

Kezedben só, kenyér, kapa, kasza.

Légy üdvöz, Nap, szél, kis fűszál

És csendes nyári éjszaka!

Süss tornácomra, régi Hold!

Lábamnál fekszik nagy fehér kutyám.

S én, színek, fények kábult régi rabja

Vágyom a hűs klasszikusok után.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 113. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A tenger kék paripái nyihognak

Hallod? Ó, hogy harsog a tenger!

Hullámai: a kék paripák nyihognak.

Borzadva nézem. Zúgva ront felém

Sörény-szikrája a haboknak.

Messze benn fehér vitorla lobog.

Nyargal a szörnyű, kék paripákon.

Néha sivítva magasba szökik,

Néha árbocát is alig látom.

A parton még káromkodott a halász.

Most arca rémült redőkbe vonva.

És néz a part felé, hol tárt karokkal

Áll a habok felett egy kő-madonna.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 112-113. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A gyermek felsikolt

A kis fiú játékpuskája valahogy elromlott.

Nem játszhatik vele pandurt, zsiványt a kertben.

Könnyezve nézi. Forgatja. Keresi a hibáját.

Dobog ijedt szívecskéje mindegyre hevesebben.

S már egy világ kezd összeomlani előtte,

Mikor az apa szava balzsama szívére lebben:

Ne sírj, fiam, ne sírj!

Majd Pestre megyek el,

És új puskát hozok.

Másikat. Úgy-e, kell?

A fiú felragyog:

Ó, kell, apuka, kell!

A kis fiú piros csónakját tolvajok ellopták.

Nem bolyghat többé rajt a nyári kék vízen.

Pedig úgy hívja őt a táj, az apró szigetek.

A drága Rába füzes partja naponta izen.

Ő ott zokog a parton, árva elsős kis diák,

Míg apja meg nem szánja s szólal imígyen:

Ne sírj, fiam, ne sírj!

Majd Pestre megyek el.

Új csónakot hozok.

Másikat. Úgy-e, kell?

A fiú felragyog:

Ó, kell, apuka, kell!

A kis fiúnak anyja valakivel elment.

Az apa néha a sarkon dühöngve leste.

A hűlt fészekben megdermedve állt a kis fiú,

Anyja után sírt minden íze, lelke, teste,

Míg egyszer – ó, villám, ne sújtsd agyon szívét! –

Azt mondta az apa egy szörnyű őszi este:

Ne sírj, fiam, ne sírj!

Ma Pestre megyek el.

Új anyukát hozok.

Másikat. Úgy-e, kell?

A gyermek felsikolt:

Nem kell, apuka! Nem!

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 111-112. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos: A boldogtalanság balladája

Fején koronát hordott,

Úgy, mint a hős királyok.

Amerre ment, az útján

Viharzó zene játszott.

A koronája fénye

Ellángolt messzire.

Hét országot bejárt

A drága kincs híre.

Ő mégis, mégis csüggeteg fejjel búsan barangolt.

A koronája mellett is mindig boldogtalan volt.

A balján kardot hordott.

Egy drágamívű fegyvert.

Szemközt fordulni véle

Senki, de senki nem mert.

Nagyobb hatalma volt, mint

Az igazi királynak.

Aki előtt nagy urak

Kemény haptákban állnak.

Ő mégis, mégis csüggeteg fejjel, búsan barangolt.

A szörnyű kardja mellett is mindig boldogtalan volt.

Elért a birodalma

Az óperenciáig,

Ahol az égnek alja

A végtelenbe játszik.

Aranyból volt az ország:

A hegy, a völgy, a tenger.

Ő volt a nagy világon

A leggazdagabb ember.

Ő mégis, mégis csüggeteg fejjel, búsan barangolt.

A birodalma mellett is mindig boldogtalan volt.

Mert, ó, a koronáját

Nem volt, hogy kire hagyja.

A kardját kire kösse,

Ha elfárad a karja?

Kié legyen az ország,

Ha a szemét lezárta.

Sírja fölött nem sír fel

Porig sujtottan árva.

Gyermektelen király örök nagy bújával barangolt.

A nagy világon mindig a legboldogtalanabb volt.

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 110-111. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Harsányi Lajos (1883-1959): Szonett mindenkihez

Ó, nem tudom, ki vagy? Arab-e, talján?

Szőke lord vagy-e, vagy szőrös pápua?

Bölcsőd Peking ringatta-e, vagy Pádua?

A földteke jobbján élsz-e, vagy balján?

Malájok égnek szörnyű hőgutában.

Cairo mellett rettentő a por.

Hindu kertekben illatos kapor.

Sötét kastélyok állnak Skóciában.

De bárki légy és bárhol élj, halandó,

Ha magad vagy és elhagyott a házad,

Ma fáj nagyon az esteli harangszó.

Karácsonykor a bú s magány keserget.

Vigaszként, mint szagos kis fenyűágat,

Fogadd, ó bús testvér, e messze versest!

(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 110. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása Könyvnap)

Gulyás Pál: Nyilas Misi visszajött Debrecenbe…

(Emlékezés Móricz Zsigmond utolsó debreceni napjairól)

1.

„Felső-Tisza-vidéki édes hangsúlyozása” – ahogy Kodolányi jellemzi egy „esti beszélgetés”-ében (Magyar Élet, 1942. október) – tüstént elárulta, hogy nem debreceni. S mi mégis úgy könyveltük el, hogy innen szakadt ki a nagyvilágba. Itt volt plánta a debreceni földben, talán éppen a Péterfia utcán született, a Simonyi út óakácai szomszédságában. Azok az akácok már régen a mennyei Hortobágyon illatoznak, Csokonai Vitéz Mihály uram és Főhadnagy Fazekas Mihály poéta úr palotája udvarán. Lilla hintázik alattuk, az éltető eszmévé finomult mennyei Lilla. Ott szavalja már óriás verseit Oláh Gábor is, a debreceni Peer Gynt. Valódi szivárványokat köt a dallamos sorok végére rím gyanánt; a mennyben minden lehetséges. S ennek az égi Debrecennek azóta tisztes polgára Móricz Zsigmond úr is, aki született vala Csécsén, 1879-ben. Szatmár megyében született, de újjászületett Hajdúban, annak is Debrecen nevezetű szigetében.

„Tanult Sárospatakon, Kisújszálláson, próbálkozott teológiával, jogászsággal, filozófiával, volt minisztériumi hivatalnok, de vágya és ösztöne ellenállhatatlanul…” – így számol be további földi útjáról a lexikon.

Egészítsük ki Schöpflin Aladár lexikon-mondatát:

„… ellenállhatatlanul Debrecen felé sodorták.”

Pedig faképnél hagyta Debrecent is, Debrecen is csupán egy adat a többi Móricz-adat közt. Harmadik gimnazista korában ácsorgott Petőfi ércszobra alatt a Kollégium hideg homályában. „Légy jó mindhalálig” c. diákregénye tüzetesen beszámol debreceni életéről. A Kollégium tanárai közül sokan fel is háborodtak ez ellen a regény ellen, különösen annak színpadi változata okozott meghökkenést. A színdarabot magam is láttam: valóban elég bohózat volt a tekintetes tanári kar a nemzeti Színház deszkaoltárán. Most már csak a nagy maszkokra és a parókákra emlékszem vissza. Mindennek megvan tudniillik a maszkja. Debrecenről pedig már évtizedek, sőt több mint egy évszázad óta súlyos maszkok vannak forgalomban. Maga Móricz Zsigmond is beállott a maszk-készítők közé: Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Arany, Jókai társaságában. De olvassuk csak a törzsökös debrecenit, aki tényleg Árkádiában született: Oláh Gábort. Olvassuk csak a Keletiek Nyugaton c. útirajzát. Micsoda Debrecen-maszkot dob országgá-világgá!

Mit mutat a debreceni maszk? Egy vastag, nehézkes alakot, aki lomhán mászik Basahalma por-Hádeszében. Tele van szalonnával és paszullyal a belső alkotmánya, szalonna belül és szalonna kívül. Elbizakodott, mint egy orángután. Szinte trombitál torkából-tokájából a „táj” önérzete: ez a táj csupa háj. Még a Csokonai szobrát is hájjal keni be, hájasan büszke rá…