A klasszikus kor búja villog bennem,
Mint holdfényen nagy tompakék opál.
Elmúlt világok sajgó ékköve,
Mit múzeumőr egykedvűn dobál.
Ó, szívem, szívem, fájdalmas opálkő!
Sápadt tudós ül most is lombikjánál,
Ki feltalál sok titkos szérumot.
De ablakjánál ifjú lárma harsan:
A „Vasököl”-csapat tizenkét gólt rúgott!
Ó, szívem, szívem, szertepattant lombik!
Antik szobor méláz a sárga parkban.
Csodás szépség az arcán: Feidiász?
Ponyván árulják a boxbajnok szobrát.
Silány öntvényektől tarkáll a régi ház.
Ó, szívem, szívem, csonka márványtorzó!
Nyomor sikolt. A kor kezében ostor.
Mindenki nyög. A vad ütések fájnak.
S egy-két üresfejű gazdag kevélyen
Sportgépen vág a zajgó óceánnak.
Ó, szívem, rongyos proletárok őse!
Csak néhány szívben zöldell a reménység,
Hogy nem jöhet a pusztulás, a semmi.
Bármint is tépje önhúsát az ember,
Nem tud fajának öngyilkosa lenni.
Ó, szívem, szívem, örökzöld reményfa!
A jósok, költők ó toronyban ülnek,
Vagy künn a véres fórumon sikongnak.
Kezükben sárarany, tömjén és mirrha.
És integetnek a megrémült Holdnak.
Az én kezemről áldozati füst száll.
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 119-120. old.
– Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása
Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése