Hiába gyűjtesz sáraranyat rakásra.
Hiába Krőzus, Dárius összes kincse.
Nem boldogít. Aranyak között is
Koldus, üres, nyomorult az élet.
Hiába zöldell homlokodon habérág.
Hiába gyújt tömjéntüzeket a népkegy.
Bágyaszt tüze. Elunottan érzed:
Füst csak a hír, szemedet kimarja.
Hiába gyötröd a vad gyönyörök leányát.
Acélos ifjú tested erője lankad.
És sárguló tetemed a gyepágyon
Fájva kívánja a hosszú alvást.
Egy nyughatatlan lény lakozik szívedben,
Ki egyre éhes, sír, követel s hiába:
Habár a földgolyót teszed is eléje,
Rázza fejét. Nem elég neki az sem.
Csak egy elég. Piros alkonyatokkor
Mutass az égre és magyarázd a túlsó
Világok végtelenjét. Az betölti.
Úgy alszik el rá, mint kicsi gyermek este.
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei
128-129. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent
István-Társulat kiadása Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése