Horatius, kétezeréves költő!
Derűs aranykor boldog citerása,
Tenger bajunk közt hadd, hogy a magyar
A tűnt aranykor régi képeit lássa!
Fordítsd szemünk el e sok szörnyűségről!
Vezess ki a szép tirrhusi mezőkre.
Mutass nekünk nagy fehér nyájakat.
Kövér-e Cézár ezer tulka, ökre?
Járd be velünk a szőke Tiber partját!
Virágzik-e szélein a topolyfa?
Vigy ki a hűs szabin erdőkbe,
Hol sárga mézzel telt a vén fa odva.
Ültess le illatos hársak tövéhez!
Zendítsd meg Pán hétágú sípját,
Hogy szavára a nimfák tánc között
Az erdőt ujjongva telesikítsák.
Vezess szőlődbe a hűvös lugasodban
Dalolj egy csöndes pásztori idillet.
Üríts falernumit az istenekre.
Parosit Mecénásra. Kit mi illet.
Mutass nekünk nagy árbocos hajókat,
Mik habzó tenger hátán ingadoznak!
Mutass messze tanyákból szálló füstöt,
Riasztóját tolvajnak és gonosznak.
Socrate hegyén csillog-e a hó még?
Szilaj szelek szállnak-e rajta perbe?
Nálunk a Ság teteje is sötét most.
Csillagjait a vihar leseperte.
És késő este vigy az atriumba!
Húnyt őseidről mondj öreg legendát.
Vess bőven rőzsét a hunyorgó tűzre,
Mikor kuvik huhog a zord legen át.
Boldog, ki távol él a közbajoktól!
Kit nem gyötör harc, vér, sok gonosz emlék.
Horatius, aranykor citerása,
Szegény magyarok – feledni szeretnénk!
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 126-137. old.
– Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása
Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése