Már lohadnak a nagy bíbor-tüzek.
Megcsalnak szeretőim: az öröm, a bánat.
Az idő lassan levetkőzteti rólam
A piros és sárga selyemruhákat.
Kezdem szeretni a sikátoros utcát,
Ha egy kintorna játszik valahol
S melléje a nyomor vakszemű lánya
Tűnt álmokról egy románcot dalol.
Szeretek elnézni bús őszidőben
A lombjavesztett, ázott utca mentén,
Hol sápadt, beteg emberek járnak
S mennek haza a csüggedt, nyirkos estén.
Látom árnyait piros álmaimnak,
Fakult lepelben amint elsuhannak.
S észreveszem, hogy egyedül maradtam,
Árvának, utódtalan egy-magamnak.
A lelkemben ilyenkor visszalobban
Napfényes udvara egy régi háznak.
S mint mikor álmos, szőke gyermek voltam,
Siratni kezdem halkan az – anyámat.
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei
115. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat
kiadása Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése