Robog, robog a láthatlan szekér.
A kegyelmes úr mindig ideges.
A főnök úr korholja a segédet.
A piros színért nem rajong az agg pap.
Álmatlanság a legnagyobb bajuk.
Tragédia nincs s nincs vidám bohózat.
Mit más epedve vár, nekik silányság.
Siker, bukás nem izgatja kedélyük.
Az életük hínáros, lanyha tó,
Amely fölött hiába száll a szél.
Telek viharja, nyárnak bősz heve,
Karácsonyest, zenés feltámadás,
Remek termés, vagy árvíz és aszály
Mind, mind kicsinység, szürke epizód.
S ha megkoppantja néha ablakuk
Üveghártyáját ama nagy dobos,
Kinek szavára menni, menni kell,
Kopáran és unottan szól szavuk:
- Nem bánom. Mindegy. Ha kell, mehetünk!
Te tetted ezt, ó elmúlt ifjúság!
Te mentél el s nem jössz vissza soha.
Te nélküled nincs küzdés és öröm.
Virágosan dübörgő szekered már
Elrobogott és leszakad a híd.
Ki belehullt6 az öregség tavába,
Csak teng-leng s éli szürke napjait.
Te vagy az élet, ujjongás, öröm:
A legnagyobb kincs… Lassan nekem is
Csak emléked zászlója integet már,
Mint fehér kendő októberi szélben.
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei
142-143. old. – Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent
István-Társulat kiadása Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése