Ostor cserdül, zúg a kürt,
riadt erdő zeng bele.
Kopó teste megfeszül,
orra lesz a két szeme.
Csermely vize félve csobban,
túl a parton pata dobban,
átível rajta a ló.
Ostor csípi vén fa ágát,
patkó zúzza rét virágát,
árok félénken lapul:
Itt az Ember, itt az Úr!
„Meg sem állva
csak nyomába!
Rőt ruhája itt virít!
Lomb takarja,
bokrok alja,
rejti csermely és csalit.
Ne pihenj meg,
nyoma tűnik!
Gyors kutyáink
tovaűzik.
Erre, erre, csak tovább,
el ne rejtse lombos ág!”
„Zeng a fegyver,
itt az Ember,
élve el sem fog soha!
Zöld szemedben
csóva rebben,
borzad bundád bársonya.
Eb fogára?
Jobb, ha holtan!
Fuss, ahogy bírsz,
meg ne torpanj!
Meg se állj, ha tüske tép,
jó barátunk a vidék!”
Kopó teste megfeszül,
ló, lovas száguld tovább.
Két vörös árny messze tűn,
rejti csermely, rejti ág.
Hűs homályon átlihegnek,
át a tavon, föl a hegynek,
testük néha összeér.
Gyors futásuk összemérik,
egy ütemre visz a léptük,
vad szemükbe’ fény lobog,
Barna földön vérnyomok.
„Ott, a dombon!”
„Nem! Ha mondom,
Átúsztak a zöld tavon!”
„Erre láttam,
ott, az árnyban
jobbra tűntek: ott a nyom!”
„Eh, te jobbra,
én meg arra!”
„Elfogom!”
„El ám! De balra!”
Ló, lovas száguld tovább,
Ott mögöttük rezzen ág.
„Merre mennek?”
„Fel a hegynek.
Simulj mellém. Ég a seb?”
„Meg sem érzik!”
„Mégis… vérzik!”
„Hallgass! Minden csendesebb.
Hogy velem jársz,
most se bánod?
Lásd, nyomunkba
száz vadász ront,
kopó állja el utunk…”
„Együtt lel, ha pusztulunk!”
Ostor cserdül, zúg a kürt,
Álmos erdő visszazeng.
Alkony árnya ráterül,
odúba bújik méla csend.
Ló, lovas, eb visszabaktat,
árkon, völgyön áthaladnak,
testük fáradt por lepi.
Nyúl fut át: paripa horkan
s benn az álmodó bozótban
két vörös láng összeér…
S lóra, ebre és lovasra,
megpihenő, néma vadra
rászitál a tiszta Éj.
Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43.
szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése