Elfogy a nap, az én napom…
Közeleg a sötét óra…
Óh ne kérdezz, mi bajom van?
Óh ne nézz most homlokomra!
Szép vagy és hatalmas – hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság…
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj…
Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bűbájod;
Hogy van, ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok…
Ne kutass, ne nézz lelkembe…
Isten őrizzen meg attól:
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!
Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanútlan
Örömben égő virágra;
Keble áthül, megrázkódik…
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége… vége…
Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére:
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére…
Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség –
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.
Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad új világot,
Csak ne kérdd: hogy mind miért ez?
Hull a levél, hull a csillag,
Mégse fog el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mivégre teremtették?
Ne játsszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdő szörnyeteg van;
Ne kerülj – vigyázz – elejbe.
Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tőled,
Bár ízenkint, apródonkint
Szíjja el fájó velődet.
Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szívemnek
Annyi édes álmodása!
Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.
Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit:
Ernyőd ára: kígyó, méreg…
- Légy hiú, én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyújtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj, mint egy kis pillangó:
És ne kérdezz, mit morogtam:
Badar beszéd… kacagj, kérlek…
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet
Forrás: Magyar irodalom a századfordulón 19-21. old. –
Tankönyvkiadó, Bp., 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése