- Középkori freskó. –
Szép lesz, tudom. Harsog gyászinduló.
Sötét herold megy fekete lovon.
Egy öblös nagy kürt hosszan, hosszan búgja
Az életem tenorját. Infulás pap
Fekete-sárga ünnepi palástban
Megtörve megy a koporsóm mögött
S a gyászszekéren fekete babér lesz.
De ki sirat? A szülők? Rég halottak.
Testvér, rokon? Ó, új és más családok
Bölcsői ők. Én – idegen vagyok már.
A szegények, kik ajtaimnál álltak,
Nem emlékeznek majd puha kezemre.
Magányos üstökösként seprem végig
Az utcát, melyen ünnepelve visznek
S én hanyattfekve nézem az eget majd.
Ó, ki sirat hát? Földi vándorok közt
Van-e csak egy, ki felsikolt utánam?
S áldott szívén a bánat átvonaglik,
Hogy nem láthatja többé arcomat?
Ki az? Ó, szóljon! Hadd köszönjem neki
Előre meg. Mert akkor nem tudom már,
Ha majd vonul a pompás gyászmenet és
Én dús zene és bámész nép között
Mint egy halott király vonulok végig
A döbbent városon. (És meglehet, hogy
Egy mellékutcán két kis piros ördög
Falhoz lapulva éppen akkor fut ki
A városból s bugyorba kötve viszi,
Ami legdrágább volt bennem: a lelkem…)
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 140-141. old.
– Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása
Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése