A kis fiú játékpuskája valahogy elromlott.
Nem játszhatik vele pandurt, zsiványt a kertben.
Könnyezve nézi. Forgatja. Keresi a hibáját.
Dobog ijedt szívecskéje mindegyre hevesebben.
S már egy világ kezd összeomlani előtte,
Mikor az apa szava balzsama szívére lebben:
Ne sírj, fiam, ne sírj!
Majd Pestre megyek el,
És új puskát hozok.
Másikat. Úgy-e, kell?
A fiú felragyog:
Ó, kell, apuka, kell!
A kis fiú piros csónakját tolvajok ellopták.
Nem bolyghat többé rajt a nyári kék vízen.
Pedig úgy hívja őt a táj, az apró szigetek.
A drága Rába füzes partja naponta izen.
Ő ott zokog a parton, árva elsős kis diák,
Míg apja meg nem szánja s szólal imígyen:
Ne sírj, fiam, ne sírj!
Majd Pestre megyek el.
Új csónakot hozok.
Másikat. Úgy-e, kell?
A fiú felragyog:
Ó, kell, apuka, kell!
A kis fiúnak anyja valakivel elment.
Az apa néha a sarkon dühöngve leste.
A hűlt fészekben megdermedve állt a kis fiú,
Anyja után sírt minden íze, lelke, teste,
Míg egyszer – ó, villám, ne sújtsd agyon szívét! –
Azt mondta az apa egy szörnyű őszi este:
Ne sírj, fiam, ne sírj!
Ma Pestre megyek el.
Új anyukát hozok.
Másikat. Úgy-e, kell?
A gyermek felsikolt:
Nem kell, apuka! Nem!
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 111-112. old.
– Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása
Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése