- „A bukottak áriái”-ból –
Első ellenségem egy kis gyerek volt.
Vasrács mögött fehéredett a házuk.
Sokszor kinézett rajt a fiú gőggel.
A porcellánarcát minden utáltuk,
Mert az apánkat bántotta az apja,
Kihordatta sokunkét a határra.
Ilyenkor mi titokban ráztuk öklünk.
És vártunk nagy, kemény leszámolásra.
Egy este, mikor kélnyeskedve sétált
A ház előtt a tiszta úton végig,
Előugrottunk, mint zordarcú rablók,
Hogy megbosszuljuk apja tenger vétkit.
Az öklünket fehér arcába vágtuk,
De ő ijedten elfutott a házba.
Egy nagy fehér kutyát hívott ki gyorsan
S ránk uszította félelmes tusára.
Fehér fogakkal hördült ránk a véreb.
Mi futni kezdtünk elnyúló iramban,
Nekem volt akkor leggyöngébb a lábam
S a nagy kutya ott állt meg hörgve rajtam.
Arccal feküdtem az út rút porában.
Kis homlokomról vérpatak szivárgott.
Én azt hittem: most elbukott az élet
S vérrel telők az utcák, házak, árkok.
Az elbukottak bánata borult rám.
(Először akkor. Ó, azóta hányszor!)
Szegény anyám sikoltva érkezett meg
S elfektetett a kis fehérke ágyon.
És akkor este döbbent kis öcséim
Suttogva mondták el a Miatyánkot.
És akkor este leptek meg először
Nagymessziről félelmes látomások.
Én akkor este forró párnáim közt
Egész éjjel a mécs tüzébe néztem,
Mint kis harcos, ki ágyúsáncok mellett
Seblázban fekszik egy törött szekéren.
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei 117-118. old.
– Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása
Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése