A márciusi fiatalság tagja, 48-as honvéd és haláláig hű a
szabadságharc eszményeihez. Az 50-es években már megbecsült költő és hírlapíró,
de két politikai röpirata (1862) miatt, amelyekben éles kritikát gyakorol a
nemesség retrográd szelleme fölött, és megegyezést kíván Ausztriával, a
közvélemény bojkottálja, úgyhogy az éhhalál elől évekig Bécsben kénytelen
állást vállalni. Publicisztikájában hazajövetele után is azt hirdeti, hogy a
nemesség uralmát demokratikus polgári rendszernek kell felváltania. Így az
irodalmi ellenzék vezére lesz ugyan, de élete végéig minden hivatalos
elismerést nélkülöző, félproletár hírlapíróként kell húznia az igát. S ha
lírája csúcsát nem is politikai verseiben látjuk, élete és költészete
magyarázatát részben ama drámában kell keresnünk, amelyet kora társadalmával
való politikai ellentéte idézett elő.
Jelentősége azon alapul, hogy ő az első magyar modern költő.
Szinte minden nála bukkan fel először, ami az új költészetet újjá teszi. Ő az
első költőnk, ami már a 70-es években, egy korban, melyben általános divat volt
nálunk a falu visszasíró imádata és Budapest megtagadása, Találkozások c.
verses regényében programszerűen a nagyváros költészetét igyekszik
megteremteni. Ő az első irodalmunkban, aki kopernikuszi alapon és Isten nélkül
alkot világfelfogást. De ha nem is hisz többé Istenben, az istenhit bent maradt
csonkja tovább sajog benne. Az a gondolat, hogy életünk véget ér, s a föld,
ahol zsenik és hősök születtek, el fog múlni egyszer, szenvedés neki. Mégsem
kap az istenhit ópiuma után, az ateizmus öntudatos elviselésére, büszke
önállóságra buzdít.
Újszerű abban is, hogy amikor a hivatalos költészet
szerénységet és megelégedettséget hirdetett, ő bátor elégületlenséggel
követelte az élet javait, amelyekből neki szinte semmi sem jutott. Elsőként
szólaltatta meg a magányt is, mely neki nemcsak a család és igazi barátok
hiányát jelentette, hanem a dicsőség hiányát, élete hiábavalóságát is. S minden
fájdalma, politikai csatavesztése, üldözöttsége, kozmikus árvasága, elrontott
élete ki nem mondva is beleolvad néhány költeményébe, amelyben Gina el nem ért
szerelmét siratja el.
Sikerült, szép verseiben mindez az új mondanivaló elragadó
költői színvonalon szólal meg. Míg 67-es költőtársai, mint a politikában, úgy
érzéseikben is kompromisszumot kötöttek az óvatosan lemért lehetőségekkel, ő
gát nélkül élte végig és kiáltotta ki érzéseit. Rendszerint a felkorbácsolt
érzés maximumát fejezi ki. Másik megkülönböztető vonása, hogy a képeknek
feltűnően nagy szerepe van verseiben. E képek természetesen hasonlítanak
e4gymásra, mert valamennyien szülőjükre, Vajdára hasonlítanak. Nem a tapasztalati tényeket
tükrözik ugyanis, hanem a lelkében teremnek, érzelmei hatása alatt. Vajda a
szuperlatívuszokat keresi, s az üstökösön, a havasokon és a csillagokon járatja
képzeletét. Szereplésük sűrűségében versenyeznek a havasokkal nála a halál
sötét képei. Míg Petőfi kedvenc képei a hajnal, csillag, tavasz, virág, csupa
derűs kép, az ő kedvencei az éj, a halál, a bitó, a siralomház, a villám, s a
csillag sem a ragyogást, hanem a magányt
és a nagyságot jelképezi. Képalkotásával megalapítója egy új költői iránynak,
mely a tapasztalat másolása helyett hallucinációs erővel fejezi ki a magányos
ember érzéseit, őse Komjáthy, Ady költészetének.
Aránylag kevés hibátlan, szép verse van. Úgy érezzük néha,
hogy gondolatait küszködve töri jambikus formába, s a verseibe szivárgó
okoskodás olykor a nyelvét is nehézkessé teszi. De a költői nagyságnak nem a
hibátlan szép versek száma az alapja és mértéke. Vajdáénak az, hogy az első új ember
volt költészetünkben, az első, aki fenntartás nélkül átélte és vállalta a XIX.
századi haladó értelmiség szellemét és problémáit, és ezeket nagy erővel
fejezte ki. Mindez megérteti, hogy a csodálatot, mellyel kezdetben csak
fiatalabb költőtársai adóztak neki, azóta újabb nemzedékek egész sora nyújtja
felé, így Ady Endrével az élén a Holnap költőcsoportja, majd Móricz Zsigmond,
Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, később Szabó Lőrincék generációja, egészen a mai
fiatalokig.
Összes művei, 1940. Válogatott művei a Magyar
Klasszikusokban, (1951).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése