(Emlékezés Móricz Zsigmond utolsó debreceni napjairól)
1.
„Felső-Tisza-vidéki édes
hangsúlyozása” – ahogy Kodolányi jellemzi egy „esti beszélgetés”-ében (Magyar
Élet, 1942. október) – tüstént elárulta, hogy nem debreceni. S mi mégis úgy
könyveltük el, hogy innen szakadt ki a nagyvilágba. Itt volt plánta a debreceni
földben, talán éppen a Péterfia utcán született, a Simonyi út óakácai
szomszédságában. Azok az akácok már régen a mennyei Hortobágyon illatoznak,
Csokonai Vitéz Mihály uram és Főhadnagy Fazekas Mihály poéta úr palotája
udvarán. Lilla hintázik alattuk, az éltető eszmévé finomult mennyei Lilla. Ott
szavalja már óriás verseit Oláh Gábor is, a debreceni Peer Gynt. Valódi
szivárványokat köt a dallamos sorok végére rím gyanánt; a mennyben minden lehetséges.
S ennek az égi Debrecennek azóta tisztes polgára Móricz Zsigmond úr is, aki
született vala Csécsén, 1879-ben. Szatmár megyében született, de újjászületett
Hajdúban, annak is Debrecen nevezetű szigetében.
„Tanult Sárospatakon,
Kisújszálláson, próbálkozott teológiával, jogászsággal, filozófiával, volt
minisztériumi hivatalnok, de vágya és ösztöne ellenállhatatlanul…” – így számol
be további földi útjáról a lexikon.
Egészítsük ki Schöpflin
Aladár lexikon-mondatát:
„… ellenállhatatlanul
Debrecen felé sodorták.”
Pedig faképnél hagyta Debrecent is, Debrecen is csupán
egy adat a többi Móricz-adat közt. Harmadik gimnazista korában ácsorgott Petőfi
ércszobra alatt a Kollégium hideg homályában. „Légy
jó mindhalálig” c. diákregénye tüzetesen beszámol debreceni életéről. A
Kollégium tanárai közül sokan fel is háborodtak ez ellen a regény ellen,
különösen annak színpadi változata okozott meghökkenést. A színdarabot magam is
láttam: valóban elég bohózat volt a tekintetes tanári kar a nemzeti Színház
deszkaoltárán. Most már csak a nagy maszkokra és a parókákra emlékszem
vissza. Mindennek megvan tudniillik a maszkja. Debrecenről pedig már évtizedek,
sőt több mint egy évszázad óta súlyos maszkok vannak forgalomban. Maga Móricz
Zsigmond is beállott a maszk-készítők közé: Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Arany,
Jókai társaságában. De olvassuk csak a törzsökös debrecenit, aki tényleg
Árkádiában született: Oláh Gábort. Olvassuk csak a Keletiek Nyugaton c.
útirajzát. Micsoda Debrecen-maszkot dob országgá-világgá!
Mit mutat a debreceni
maszk? Egy vastag, nehézkes alakot, aki lomhán mászik Basahalma por-Hádeszében.
Tele van szalonnával és paszullyal a belső alkotmánya, szalonna belül és
szalonna kívül. Elbizakodott, mint egy orángután. Szinte trombitál
torkából-tokájából a „táj” önérzete: ez a táj csupa háj. Még a Csokonai szobrát
is hájjal keni be, hájasan büszke rá…
„No, azért nem ennyire paródia a „debreceni ember”,
noha bizony némelykor „cseszi” már ezt a maszkot. Két maszkkészítő módszere
közt áll bölcsen szemlélődve a hunyorgó, ugorszemű Móricz Zsigmond, az egykori
debreceni diák. Petőfi az egyik, Jókai a másik. Petőfi keni a maszkra a hájat,
Jókai önti rá a – glóriát. A két módszer közt Móricz Zsigmond a középút.
De ne törődjünk most a debreceni maszkkal. Külön
tanulmányt érdemelne, külön novellát a „debreceni
ember”, a hasonló című, közismert Móricz-elbeszélés párját, vagy –
ellenpárját. „Kossuth vagy Kusut?” –
kezdhetnénk így a fejrovatot. A városi levéltár kiküldhetné ügybuzgó
hivatalnokait az Ispotályba, a Téglavetőbe, a Zsibogóra: jegyezzék papírra, mit
mond a „mély-debreceni” nép. Ki volt Kossuth Lajos? Ki volt Bem? Magam is
próbát tettem ezzel itt-ott, különösen a tanoncok közt: pompás, ropogós
feleleteket kaptam. Sírtam is, kacagtam is egyszerre. Szemem tele volt
szivárvánnyal és ürömmel. Úgy, mint Móricz Zsigmond úrnak, aki alaposan kifigurázta Pest-budai barlangjában a „debreceni ember”-t…
Törődjünk azonban most Móricz Zsigmonddal, a
Debrecenbe csodálatosan visszatérővel.
2.
Az elmúlt év tavaszán nagy esemény történt
Debrecenben, a Kossuth-szobor környékén. Móricz Zsigmond visszatért kezdő
diákévének színhelyére, ha nem is a Kollégiumba, de az Arany Bikába. Azt
ajánlom a tek. Igazgatóságnak, már most tegyék rá az emléktáblát a „arambika” 218-as szobájára, az ajtóra, legyen ez a
szoba Móricz Zsigmond-múzeum. A nagy magyar regényíró itt töltötte élete utolsó
boldog hónapját s majdnem az utolsót is egyben. Nyilas Misi visszajött
Debrecenbe, hogy Debrecenen át átlépjen a mennyország kapuján.
E sorok írója majd mindennap
felkereste a 218-as szobában a „Légy jó mindhalálig” álmodóját. Az első napról
már beszámolt Juhász Géza a Hídban (1942. április 14.). „A küszöbön
megdöbbentünk. Ott terült az ágyban, kimerülten. Fáradt volt, halálosan…”
Kiegészítem Juhász Géza mondókáját: A ravatala volt az
az ágy abban a pillanatban Móricz Zsigmondnak. Ott feküdt a ravatalon! Mint egy
nagy ezüstlepke, úgy terült szét bajsza, haja, karja. Mint egy üveg alá
feszített ezüst pillantó, úgy terült szét a „nagy maszk2, a híres Móricz-maszk!
Mert neki is volt ám „maszkja”, nemcsak Debrecennek. Lehet-e valaki író, maszk
nélkül, pláne Magyarországon, pláne a tegnapi és mai Budapesten? Móricz
Zsigmond úr ezt tudta bölcsen..
Szeptember 6-án Maroshévízre dobott a nyári sors. Ott
ődöngtem a szürke, lehangoló állmáson. Lehangolt az állomás, lehangolt a
környék. A Maros sem enyhítette nemzet-bánatomat… Ott ődöngök az állomáson,
Ditró felé várván a vonatot. A Székely Népet unottan veszem kezembe. Hátul egy
regényrészlet: „Rózsa Sándor a lovát ugratja.” S előbb lapozva, a lesújtó hír: „Móricz Zsigmond meghalt.”
Nem igaz, nem most halt meg, hiszen
már Debrecenben holtan láttam! – így kezdtem vitázni a székely újsággal. Már
Debrecenben ott feküdt a ravatalján. Minek Pesten újra eltemetni? Ami Debreceni
után következik az már a – másvilág…
3.
Költői nagyítás? Tarka fantázia?
Hiszen ama szép tavaszideji Debrecenbe-ruccanás másnapján már a Déri Múzeumban
adott vala elő Móricz Zsigmond úr, a Déri Múzeum dobogóján. De nem éreztétek,
hogy „a már rég elköltözött” káprázata áll csak előttetek? Egy fénytünemény.
Mint ahogy Szent László megjelent ércparipáján a tatárok serege fölött…
Hogy lehet egy regényírót „szent”-té
bélyegezni? Egy realistát, egy „anyagelvű” embert? Bocsánat, uraim, a halál
glóriája nevében! Mert a halál glóriája a hegyeket is pehelyként emeli a magasba.
A halál glóriája az egyetlen nagy glória. Móricz Zsigmond utolsó debreceni
hónapja: élete megdicsőülése. Mint egy szent ezüst pillangó, oly éteri
súlytalansággal lebegett a szállodai ágya fölött. S mikor másnap a Déri
Múzeumban láttam, kedvem lett volna megemelinteni. S kedvem lett volna odakiáltani
a publikumnak: Tisztelt közönség, ez nem a régi Móricz Zsigmond! Ez az ő
asztrál-teste… Íme, milyen könnyű, mint egy szálló madár… Mint egy futó
csillag!
Pedig nem szállt. Pedig nem futott.
Mint egy könnyű rajz mozgott lassan ide-oda a dobogón a híres zömök Móricz
Zsigmond úr. Mozgott? Inkább pihent. Pihent a rajz fáradtan. A hangja fáradtan
simogatta maszkja ősz szálait. Hangja, haja és bajusza úgy húzott lassan a
levegőbe, mint valami ökörnyál. pedig akkor bontotta ki illatos virágát a
kikelet.
Néhány nap múlva ballagok hazafelé. A
napi gondoktól mogorván botorkálok fölfelé a lépcsőn. Benyitok a szobámba,
inkább belököm az ajtót. Puha ravatalos csend árad ki rám. Feleségem az ablak
felé int, az öreg fotel irányában. „Csitt!”… Hát csak ott a „rajz” az ablak
fényében, mint egy rajz ott rezeg a fényben Móricz Zsigmond, a ravataláról
fölemelkedett. Nem a reális regényíró volt ez már, hanem az anyaggal játszó.
Még az anyag előtte volt s ő játszott vele. Kínáltuk étellel-itallal. Alig
nyúlt ételhez-italhoz. Hiszen ő ekkor már túl volt a halálon, az anyag roppant
torlaszán. Most már csak az anyag formája
érdekelte. Szórakozottan pörgette a tányérokat és poharakat. Szeme csodálkozva
ki-kigyúlt. S bámult maga elé roskadva.
4.
Az emlékeket rakosgatta, mint a
gyermek az építőkockákat. Néhai tanárját rakosgatta össze a homokból: Dr.
Gulyás István tanár urat, a debreceni Kollégium néhai tanárját. Aki egyszer
nyakon teremtette a harmadik a) vagy b) osztályban, még a jó öreg századfordulón,
amikor hegyekben állott a sonka és a kifli. Megsimogatta gyermekkori arcát a szőrös
nagy epikus maszk alatt. Megsimogatta csupasz, tejfölös képét s megáldotta azt
a néhai tanári pofont.
Belklinika különszobája. Most lépünk
be együtt az orvosságszagú folyosón. Egy madárijesztő felénk hadonászik
ösztövér karjával. Nem! Egy bagoly kucorog a szoba sarkában. Néz ránk tágra
nyitott szürkés szemével.Mint a világtalanok. Itt most már elő kellene kotorni
Móricz Zsigmond epikus noteszét, mert a beszélgetést nem jegyeztem fel. Nagyon
sajnálom utólag. De a képek itt mozognak lelkem vásznán.
- Én vagyok az, Gábor, Móricz
Zsigmond!
A kucorgó bagoly széttárja két
szárnyát, de csak váz ez a szárny már, madárijesztő, karó-karokkal. S
csodálatos a perc hatalma. A váz megelevenedik, visszatér arcába az élet pírja,
hangja friss lesz. S nemsokára már folyik a víg debreceni anekdota: ez ezt
csinálta, az azt csinálta, röpdösnek az emlékek. A két nagy gyermek ott ül a
klinika padlóján és rakosgatja a múlt kockaköveit. Kacagástól cseng a
betegszoba.
- Meglásd, Oláh Gábornak nincs
különösebb baja. nemsoká meggyógyul. S ott hágy csapot-papot-klinikát… - így
szólt, mikor távoztunk a klinika tölgyei alatt.
Nem ugyanezt mondta a mondat végső tagjában.
Az eleje pontosan ez volt. „Oláh Gábor nemsoká meggyógyul.” Így mondta ezt a
nagy „reálista”, az éles szemű Móricz Zsigmond, 1942 tavaszán, amikor Oláh
Gábort puffasztotta már viaszsárgára a halál. De Móricz Zsigmond ekkor már nem
földi dimenziókban gondolkozott. Ez volt az ő utolsó hónapja. Debrecenben lépte
át az örök élet kapuját, amikor fölkelt vala ravataljáról. S ilyenkor a
reménytelenség lesz a remény.
Forrás:
Debreczeni Képes Kalendáriom XLIII. évf. 1943. 43. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése