Adatok Petőfi műveinek megjelenéséhez1

E c. alatt részint kiegészítéseket, részint új adatokat közölvén, a kiegészítésekre nézve az előbbi közlemények illető rovata tartandó szem előtt.

Kiegészítő adatok:

VII. Zöld Marczi c. rovathoz.

A Honderű az 1845. foly. 76. lapján (4. sz. júl. 29.) intézi Petőfi ellen a Zöld Marczi visszavettetése miatti hírhedt támadását a következőkben:

„- Zöld Marczi, Petőfinek ez oly tele torokkal hirdetett színműve, a bíráló választmány által egyhangúlag – elvettetett. – A bírálók szerint sem drámai erő, sem cselekmény, sem jellem, sem egység, sem morál nincs benne, s mindössze is némely helyen körmönfont magyarság, nem rossz dialóg, de ez is, mint általában az egésznek nyelve, minden költészet, minden nemesítés nélkül, merő nyersen. A darab, mondják, nem is Zöld Marcinak, hanem Becskerekinek volna nevezhető. Az egészen még igen nagy éretlenség tűnik föl, úgy hogy még csak olvasásra sem tartatik méltónak. Az író múzsája, mint legtöbbnyire, nagyon alant repked. Abban egyébiránt még magában semmi sincs, hogy P. darabja egyhangúlag elvettetett, mert hiszen igen jó lírikus stb. lehet valaki anélkül, hogy drámaíró volna; de P-re ez azért leend alkalmasint különösb hatással, mert ez ifjú kezdő máris rendkívüli univesalis genienek mondja és írja magát a szépirodalom körében. Ámbár a szépirodalom mezején legújabban is igen nem szépen viselte magát, midőn az irodalomban hallatlan arrogantiával egy Sujánszky ellenében oly nyilatkozatot engedett magának. Igen szép dolog az önérzet és férfias büszkeség: de ily hetvenkedés, éretlenség, féktelen szerénytelenség, sőt… már ez mégis sok. P. szépen halad a kegyeletekben. A koszorús Garayn kezdé, más érdemeseken folytatja packázásait, remélhetni hogy majd Vörösmartyra végzendi. S mi az oka, hogy a kegyeletek ily lábbal tapodását összetett kézzel elnézi az egyetemes journalistica? Szomorú dolog, s gyalázat, hogy ily önbőrükben nem férők által ekképp sértegettetni engedjük koszorúsainkat – szótlanul újabb arrogantiákra merészítve őket. Szomorú dolog, hogy ily sértegetéseknek a Divatlapon kívül, hol azokat találni már megszoktuk, még másutt is hely engedtetik. Valóban a magyar irodalom történetírója nem a legkedvezőbb rajzát kell hogy adja egykor a testületi szellemnek, mely – fájdalom, a magyar írókörben teljesen hiányzani látszik; szomorú képet kellend adnia a kegyeletről, mellyel költői érdemek iránt viseltetik a jelen nemzedék, mely legtiszteltebb neveire sárt enged dobatni egy egyénről, ki nem méltó, hogy megoldja saruit ama férfiaknak, kik – szerencse mégis – sokkal magasabban állanak már az érdem és köztisztelet fénykörében, semhogy a por, mit ilyes vickándozók odalenn a műveletlenség göröngyei közt felkavarnak, hozzájok fölhatni bírna.”

Költemények Petőfi ellen

I.

A régi jó Gvadányi Petőfihez¹

Hallottam kis öcsém, minap rólam irtál,

S felőlem sok furcsa dolgokat mondottál,

Hallottam ezt csupán, biz én nem olvasom.

Divatlapotokat ide nem járatom.

Szó a mi szó! mégis igen furcsán vettem

Hogy öcsém általad megemlegettettem.

Köszönöm grácziád, s hogy verselésemet

El tudtad tanulni, bámulom eszedet!

Mit rólam mondottál, arról szót se’ teszek,

Jó régi szokásként én nem feleselek.

Irok: hogy elmondhasd lám a mennyországból

Is kaptam levelet egyik imádómtól!!?

A milly sok szép naivság van az irásodban

Ollyanra találhatsz itt e verssorokban.

Mi itten tégedet bár régtől ismerünk,

Ne hidd azért öcsém; hogy megsüvegelünk,

Bár a te szemeid hiú káprázatja

Koszorúdat már a mennyben is mutatja.

Kivált mióta kis szurokfüstöt nyeltél

Egykét tanulótól, kikkel korhelykedtél.

Igaz, hogy egykissé nagyot is ugrottál,

Mióta bakából Poétának csaptál.

Az én magyar népem nagyon szives gazda,

Hiszi: fülemile van minden bokorba!

Mikor énekelni te is elkezdettél

Magyar hangon szólván, kissé megtetszettél,

De hamar elbiztad szelesen magadat,

S hitted, már koszorú fonja homlokodat.

Azóta sokfélét összevissza darálsz,

Ezért itt-ott gyakran tövisre is találsz.

S nagy hetykén neki rúgsz az egész világnak;

Mondván. neked ugyan miért praelegálnak?

Hiszen te a földre csak ugy lecseppentél,

Már anyád méhében költőnek termettél.

A költő születik, igaz – de csak ugy lesz

Valódi költővé, ha tanítást is vesz,

De te sem így sem ugy nem akarsz tanulni,

Hibád fölött szoktál soha – nem pirulni.

Universalgenie vagy képzeletedben,

Verset, prózát, drámát firkálsz egy időben.

Kár hogy némelly ember nyeregbe ültetett,

Mi még a mezőre küldenénk itt téged.

Vitéz Mihály bátyád kulacsának szája

Sincs nyitva, mint véled, még a te számodra.

Jó magyar borából tán meg se’ kinálna,

Ha tévelygő lelked e tájra fordulna.

Patronusodnak tán nem volt kit festetni,

Hogy eszébe jutott portréd levétetni.

A mi jó benned volt, majd mind elrontotta,

Ő általa lettél tenmagad bolondja.

Petőfi és a Honderű 1844-1845-ben

Eddigelé elég adatot közöltünk már a Honderű e két évfolyamából Petőfire vonatkozólag, hogy az egész viszonyt megírhassuk s ezzel kapcsolatban a még hiányzó adatokat is fölsoroljuk.

A Honderű 1844-45-ben ily c. alatt jelent meg: Honderű szépirodalmi,művészeti és divatlap. (Divatképek, fametszetek s más műmellékletekkel.) Igazgató tulajdonos Petrichevich Horváth Lázár. Szerkesztő: Nádaskay Lajos.* (* 1845. II. felétől Petr. Horváth Lázár volt a szerkesztő és kiadó is.)

Petőfi kezdetben jó viszonyban élt e lappal s pár költeménye jelent meg benne.  Az összeköttetés akkor kezdődik, mikor s. szerkesztő lesz a Pesti Divatlapnál, s nem mint Vahot Imre számos, szembeötlő tévedéssel rakott emlékiratai 250-ik lapján írja, hol azt mondja, hogy 1845 elején, midőn a Pesti Divatlap előfizetői száma a 3000-et meghaladta, „a kritikára oly érzékeny költőt” ő figyelmeztette arra, hogy „azért támadják meg s rágalmazzák mindenfelől, mert kizárólag az ő lapjába dolgozik s tanácsolá neki, hogy írjon az ő lapján kívül más lapokba is.”

„Tanácsom folytán, így folytatja Vahot, egyszerre csak kapja magát, beköszönt majd minden lapnál, hol az előbb a legkeményebben sújtották, még a Honderűnél is, melynek főúrias szellemét, külföldies irányát halálba gyűlölé.”

„S íme az őt most már tárt karokkal fogadott szerkesztő urak által büntetésül aranyakkal fizetteti magát, még gyöngébb verseit is, s bosszúból és gúnyból megadóztatja hunyászkodó, hízelgő barátaivá, túlzó dicsérőivé alázza le, talpa alá szegi, megtapossa s arcul csapja legnagyobb elleneit.”

„Borzasztó egy fordulat, mely csak egy oly genialis kölönctől várható, mint milyen a mi Sándorunk volt. Másképp nem is lehetne megmagyarázni, hogy hát mi végből csapott fel még oly zászló alá is, melynek színe az ő elveivel soha meg nem egyezett, sőt merőben, homlokegyenest ellenkezett.”

Mindez, mit Vahot ír, nem nagyon szép színben tüntetné fel Petőfit, de mindebből egyetlen szó sem igaz. Nem igaz, hogy Petőfi 1845-ben kezd a Honderűbe írni, az Életképekbe pedig már 1843-tól fogva folyton dolgozott, s az Életképek jobban dicsérte Petőfit 1844-ben, mint 1845-ben; nem igaz, hogy a Honderű azelőtt gyalázta Petőfit s azután dicsérni kezdte, ellenkezőleg Petőfi a támadások után hagyott fel a Honderűbe dolgozással. Nem igaz, hogy az Életképek Petőfi „hunyászkodó, hízelgő barátaivá” s „túlzó dicsérőivé” lettek 1845-től. Elég erre nézve csak a folyóiratunk II. és eme füzetében közölt Hírlapi méh és Hírlapi őr megjegyzéseire utalnunk.

Röviden Vahotnak úgy eme, mint más adatai Petőfiről majdnem teljesen megbízhatatlanok s óvatosan használandók.

Petőfi franciául

H. Fréd. Amiel-től¹

V.²

Au Danube³

O grand fleuve, ton sein est déchiré souvent

Par le soc du navire ou l’éperon du vent.

Le blessure est profonde et n’est pas dangereuse:

Autres sont les sillons que la passion creuse!

Dés qu’a cessé l’orage ou passé le bateau

La blessure guérit; tout est bien de nouveau.

Mais quand le coeur de l’homme une fois se déchire,

Rien ne le guérit plus et sa blessure empire.

VI.

Si je pouvais pleurer!⁴

Si je pouvais pleurer! La douleur est venue

Et quelque chose en moi s’épouvante et s’émeut.

Que les hommes sont bien les fréres de la nue!

Le nuage devient plus léger dés qu’il pleut.

Moi je ne pleure point, moi des larmes j’ai honte

Et je ne puis souffrir de montrer ma douleur.

Pleurs, coulez en dedans, c’est un puits que mon coeur,

Et ce qui tombe lá, personne ne le compte.

₁) L. Petőfi-Múzeum I. szám, 13. l. jegyz.

²) I-IV. sz. alattit Petőfi-Múz. I. sz. 13-15. l.

³) Petőfi A Dunán c. költeménye (l. az 1842-diki költemények közt)

⁴) L. Elfojtott könnyek c. költ. (az 1845-dikiek közt)

  

VII.

Ma Tristesse et ma Joie¹

O qu’elle est triste ma tristesse!

Mon sein quand je suis triste est l’antre du lion,

Et mon coeur est l’agneau que le fauve dépéce

Lentement et l’oeil plein d’un sinistre rayon.

Buvant le sang, broyant les os, suqant la moelle,

De l’agneau sans défense il a fait son destin

La suffrance a la dent cruelle

De mon coeur tel est le destin.

O qu’elle eset j oyeuse ma joie!

Ma  poitrine est aux jours heureux comme un Eden,

Et mon coeur est la rose au milieu du jardin.

Le rossignol vainqueur, les papillons de soie

Fétent la jeune rose. Un ange avec amour

La cueille, sur son sein la presse, et d’un coup d’aile

Repart, mais repart avec elle

Pour le pays d’oú vient le jour.

VIII.

Autrefois²

Oh! si j’avais vécu plus tót, dans ces vieux áges

Oú les preux compagnons d’Arpad vivaient encor,

Et tiraient du fourreau pour voler aux carnages

Le glaive épris du sang, Yacier plus beau que l’or!

Du terrible Léhel défiant la trompette

Mon cri de guerre eút fait retentir les grands bois;

Je crois que dans le ciel la voix de la tempéte,

Le tonnere, eút été moins puissant que ma voix.

Sur un coursier sans mors, ardent comme la trombe,

Provoquant les périls, écrasant les guerriers

J’aurais su conquérir les palmes ou la tombe

Dans l’ aréne de feu des combats meurtriers.

Devant les vanqueurs las, encore souillés de poudre

Mon hymne eút célébré la gloire des héros

Et le dieu de la guerre ayant éteint sa foudre

Nos buveurs eussent fait sonner d’ autres échos.

Enfants dégénérés de cette époque fiére

Nous ne faisons plus rien digne des anciens jours.

Il serait des exploits que je devrais me taire.

Un idiome esclave a des rythmes trop sourds.

¹) l. Búm és örömem c. költ. (az 1845-dikiek közt)

²) Mért nem születtem ezer év előtt c. költ. (az 1844-dikiek közt)

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. I. évf. 2. szám (április-június)

„Rongyos vitézek”

Ez a facsimilében lapunk mellett közlött költemény címe. Az eredeti kézirat Ajtai K. Albert úr birtokában van Kolozsvárt. Facsimilénk 4/5 nagyságú photographia után készült. Az eredeti kézirat egy kékes levélpapír-levél, melynek egyik oldalára e költemény, a másikra a „Tűz” van írva ugyancsak Petőfi kezével. A kézirat kis betűjű s a legszebb Petőfi-kéziratok közé tartozik, mert Petőfi ismert szép írását teljesen föltünteti. Figyelmeztetjük az ismerőket, hogy névaláírásában itt még nincs az utóbb használt t az ismert módon áthúzva (l.  Petőfi-Múzeum I. füz. melletti facsimilét.)

A levélpapír egyik oldalán Bath (városnév) van jobbfelől a cifrázatba benyomva, mit a facsimile nem tüntet fel eléggé; a másik oldalon IV. 89 áll, bizonyosan nem Petőfitől, hanem vagy a cenzortól, vagy a kiadótól. Ugyanis Petőfi e két versét Urházy Györgynek küldte, ki Kolozsvárt egy „Unio” c. zsebkönyvet adott ki.* (* Teljes cím: Unio. Zsebkönyv. Szerkeszti Urházy. 1848. Kolozsvárt. Barráné és Steinnál. N. 8. 420. l.) Itt jelentek meg e költemények először.

Amint a facsimilén látható, a levél, melyen a 3 költemény van írva, össze van fűzve cérnával egy másik levéllel és lepecsételve a cenzori pecséttel, melyen világosan olvasható: SIGILLUM OFF. LIBROR. BEVISORAT. TRANSYLV. A másik levelen Pap Endrének van pár verse: Tragödia Heyne után I. és Rajnai népdal II-III.* (* Mindhárom Unio 412. l.) a fonalvég pedig a cenzori pecséttel leragasztva. E lapok tehát a cenzornál voltak s mivel a 4 lap I., III., IV. római számmal és 88, 89, 90, 91 lapszámmal van jelölve, e lapok egymás mellett álltak akkor is. A római számok tentával, a lapszámok piros irónnal vannak jegyezve.

Ennyit a kéziratról. Az Unio c. zsebkönyvben Petőfinek 5 költeménye jelent meg, nem csak e kettő. Ugyanis: Sept. 27. 1846 (25 l.), Isten csodája (108 l.), Erdélyben (236 l.), Tűz (410) és Rongyos vitézek (414 l.). A 3 első benne van az 1847 és 1848-diki teljes kiadásokban az 1846-diki költ. közt; de a két utolsó nincs. Ebből azt lehet következtetni, hogy mivel az 1847-diki és 1848-diki Összes költemények már megjelentek, mikor az Unio kiadatott, tehát a szerkesztő onnan vette át őket, e kettőt pedig Petőfi éppen és kizáróan a zsebkönyv számára írta s tehát egyiket sem vette föl a nevezett összkiadásokba s másodszor (az elkobzott kiadást nem számítva) csak az Újabb költemények közt jelentek meg (1861-diki kiad.) az 1847-ben írott költemények közt I. k. 187 és 191. l. Ez az oka, hogy a többinek mért nincs meg a kézirata, mert amint megtudhattam, K. Papp Miklós, a „Magyar Polgár” volt szerkesztője magától az „Unio” szerkesztőjétől kapta e kéziratokat s így maradtak meg.

Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A hírlapok Petőfi haláláról

A Petőfi haláláról a „P. M.” 1-ső füzetében közlött Vajna-féle variáció mindenfelé élénk érdeklődést keltett. A lapok bő kivonatokban ösmertették és nagy részben az egész leírást közvetlennek és valószínűnek találták. Napi lapjaink közül különösen a „Budapesti Hírlap” foglalkozott bőven a cikkel; a szépirodalmi lapok közül pedig a „Vasárnapi Újság” kíséri egy pár érdemleges megjegyzéssel a kérdéses közleményt. Ez ugyanis a „Vasárnapi Újság füzetekben” c. vállalat ez évi IV-ik füzetében úgy nyilatkozik, hogy „nem lehet kitalálni, Vajna mért késett közzétételével, mikor – mint a közleményből is látszik – ismerte már a földerített tényeket s e szerint figyelemmel kísérte a Petőfi halálára vonatkozó nyomozásokat”.

Anélkül, hogy Vajna mellett állást foglalnánk – mert a mi feladatunk elsősorban az adatgyűjtés – az igazság érdekében kötelesek vagyunk elmondani, hogy Vajna Sándor a „P. M.”-ban közölt felvilágosításait a Dr. Török Aurél egyenes felszólítására írta, aki egy pár évvel ezelőtt nagy buzgalmat fejtett ki a Petőfire vonatkozó adatok összegyűjtésében.

Erre vonatkozólag maga Vajna így nyilatkozik följegyzéseinek bevezető soraiban: „Nem hiúság az, mi jelenben tollat ad kezembe; tudniillik, hogy egy halhatatlan nagy költő mellett nevem ideiglenesen is forgalomba jöjjön, hanem a kegyelet és tisztelet, melyet egész életemben híven fogok táplálni Petőfi iránt; másfelől kötelességemnek tartom azon hazafias, lelkes felszólításnak engedni, mely a Petőfi hamvainak felkutatására indult mozgalomból pesti egyetemi tanár Török Aurél úr által személyesen hozzám intéztetett. Ezek szerint készséggel adom leírásomat.” etc.

Én magam is meggyőződést szereztem róla, hogy Vajna Sándor életében igen sok embernek elbeszélte Petőfi halálának azon körülményeit, amelyeket később leírt. Ezek közé tartozhatott Dr. Török Aurél is, aki egy ideig kolozsvári egyetemi tanár volt s akinek később, mikor a Petőfi-ügy iránt melegebben kezdett érdeklődni, eszébe jutott a Vajna elbeszélése s fölkérte, hogy írja le neki. Vajna megtette; azonban, minthogy nem volt professzionátus író, igen nehezen ment neki. Így maradtak a Vajna jegyzetei egész haláláig a fiókban.

Petőfi és Arany levelezése

„Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” közt, Ráth Mór kiadásában, a 4., 6. és 8. füzetek 51-201. lapjain jelent meg 1887. folyamán, Arany levelezése Petőfi Sándorral. Ezt akarom a „Petőfi Múzeum” hasábjain ismertetni.

Az együtt váltott levelek 18-79 folyószámmal jelölvék: összesen 62; ezek közt 33 Petőfié, 29 Aranyé.

Arany László a „Bevezetés” IV. V. lapjain, édesatyja és Petőfi leveleiről ezeket írja:

- Petőfi folytonos vándorlásai, mátkaságának kalandozása, sőt a forradalmi harcok viszontagságai között is, az ország bármely részében kapott atyámtól levelet: megőrizte azt. Halála után e gyűjtemény nejére, majd fiára, végre István öccsére szállt, aki aztán végrendeletében a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta. A Múzeum könyvtárnoka, Majlátz Béla, néhány héttel atyám halála után, ki is adta őket az „Egyetértés” tárcájában, de a Petőfi által írott levelek nélkül. Ezek a jelen kiadásban látnak először világot; csak néhányat közülök, közölt töredékesen Halassi Aladár „Petőfi reliquiák” című gyűjteményében, 1879; ezeket atyám engedte át neki.

- Atyámnak kezemhez jutott levelei közül sok, kevésbé érdekest, mellőznöm kellett, ha a kiadást rengeteg tömeggé szaporítni nem akartam. Csak a Petőfivel váltott leveleket láttam jónak kihagyások nélkül közölni. Nem csak azért, mert azt hiszem, sokan vannak, akiket Petőfinek minden sora érdekel, hanem mert e levelezés csak két évi rövid időből ered. (1847. február 4-től 1849. július 11-ig terjedő 2 ½ évről valók), mégpedig oly évekből, melyek mind az ő életöknek, mind a nemzetnek  legmozgalmasabb évei voltak. Alig van tehát bennök olyan részlet, aminek egy vagy más tekintetben érdeke ne volna.

Amit a „Bevezetés” írója általában az egész levél-gyűjteményről mond, érdemesnek tartom, főként Arany és Petőfi leveleire alkalmazva, ide iktatni:

- Érdekök: hímezetlen voltukban áll. Módot adnak bepillantani íróik lelkébe, megismerni jellemöket, hajlamaikat, kedélyök hangulatát; terveiket, törekvéseiket, leplezetlen gondolkozásukat az irodalmi irányok, pártok, nézetek, felfogások felől; megismerkedni magánéletök viszonyaival s kölcsönös baráti érzelmeik és kötelékeik természetével.

Ismertetésemet két részre osztottam:

I. Az elsőben azokat közlöm, melyek Petőfi magánéletviszonyaira, hajlamaira, jellemére vetnek fényt.

II. A másodikban az általános érdekű, irodalom-történeti adatokat állítottam össze.

Gr. Haller Ferenc a fejéregyházi csatáról (1849. július 31-én) és Petőfiről

Fejéregyházán gróf Haller Ferenc vendégszerető házánál gyermekkorom óta majd minden évben megfordulok. Haller Ferenc gróf egyike ama veterán honvédeknek, kik tevékeny részt véve szabadságharcunkban; mindig nagy lelkesedéssel szólnak az általuk átélt nagy napok eseményeiről s bizonyos mozzanatokat e nevezett időszakból, különös előszeretettel és melegséggel mondanak el újra meg újra. Így hallottam ez érdemes főúrtól többször a fejéregyházi csata lefolyását s az abban szereplők szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű sorsának elbeszélését.

A „Petőfi-Múzeum” kiadóinak felszólítására röviden összefoglalom azt, amit e végzetes csatáról s főképpen Petőfiről a gróftól hallottam s közlöm a vázlatot, melyet a gróf hat évvel ezelőtt eszközölt felmérései alapján a fejéregyházi csata könnyebb megértése  céljából – számomra papírra vetett.

Haller Ferenc gróf, mint Segesvár parancsnoka s a Mátyás huszárok egyik őrnagya július 31-én a muszkák elől visszavonult szedett-vetett csapatával Segesvárról Héjasfalvárta, Bem elébe. Bem ugyanis ez éjjel érkezett meg ide 5 zászlóaljjal s 12 ágyúval. Innen azonban 2 zászlóalját 2 ágyúval Kőhalom felé küldött, értesülve hírnök útján arról, hogy a muszkák Kőhalomhoz közelednek.

A gróf itt, mint mondja, csodálkozva látta Petőfit, kivel Sepsiszentgyörgyön ismerkedett meg, a Bem kíséretében. Petőfi polgári ruhában volt, fekete kabátban, lehajtott gallérú ingben, nyakkendő nélkül és lóháton.

Héjjasfalva előtt a gróf Bemnek jelentést tesz arról, hogy a muszka 14 ezernyi gyalogsággal 6 ezernyi lovassággal és 36 ágyúval Segesvárt van. Bem erre azt válaszolta: „ik veiss schon!” A gróf januáriusban hallva Bemtől, hogy Segesvár nem neki való, Lőrinczi hadsegédét felkérte, tudja meg Bemtől, ha posta jön, hová küldje?

Nagy volt mindkettejük meglepetése, midőn Bem azt válaszolta erre: „Na, nach Schässburg.”

Amint Fejéregyházára érkezik Bem kis seregével, megpillant egy Segesvár felől közeledő porfelhőt s gyanítva, hogy a kémszemlére indult előcsapat, tüstént felállíttat 2 ágyút és meghagyja, hogy mikor tüzet parancsol, mindkettőt el kell sütni. Közelebb érkezik a felhő, Bem megigazítva az ágyút, tüzet parancsol, és Skariatin muszka tábornok hetedmagával elesik. Ezek felszedik a sebesülteket s visszatérnek.

Ekkor Bem déli 10 óra tájt felállítja seregét, amely 2500 gyalogból, 300 lovasból s 10 ágyúból állott. A lovasságot az országúttól jobbra, a gyalogságot balra vezényli az erdőbe. Előbbi a mellékelt térképen 7-es, utóbbi pedig 3-as számmal van jelölve.

Költemény Petőfiről

Petőfi

Es rief in Tagen wetterschwer

Ein Gott zum blut’gen Bachanale,

Als König schritt der Tod einher

Und leerte aus des Zornes Schaale.

Da sank manch Eichenstamm in Splitter,

Und mehr als das, es brach der Hauch

Der wuthentketteten Gewitter

Die süsseste der Rosen auch.

Petőfi Sándor, weint, o weint!

Petőfi Sándor, der vereint

Das Loos Leonidas Tyrtaeens Loose,

Petőfi, Ungarns wilde Haiderose.

Ist Einer wert, das ihn bewein’

Ein Mannesaug’, hier darf’s geschehn,

Und lichter Frauenaugenschein

Mag ganz in heisser Fluth vergehn,

Und dennoch, nein! Nein, keine Trhäne

Dem Heldenschwan, der so erlieget, -

Denn wer beweinte die Phaläne,

Die jauchzend in die Flamme flieget?

Nein, tretet schweigsam an sein Grab,

Stumm senkt den Doppelkranz herab

Von Eich und Lorberlaub zum dunklen Moose

Darunter schlummert Ungarns Haideroose.

Ach, an sein Grab! – Zwar is bekannt,

Wo die dreihundert Sparter fielen,

Doch der Magyaren altes Land

Umfasst zu viele Thermopylen.

Wer zeigt der gramerfüllten Welt

Wo einer fiel von tausend Helden, -

Doch er war mehr als nur ein Held,

Drum sollt es doch die Sage melden.

Von hundert Schlachtgefilden eins,

Das ist sein Grab, - so gut wie keins,

Und ohne Stein – und Erzapotheose

Blieb Ungarns hingesunkne Haiderose.

Indess, was thut’s? was soll ein Sarg

Von Marmorplast und todten Eerzen

Dem, den der Völker wärmstes barg

In ein lebendig Grab von Herzen,

Draus ein Messias des Gesanges

Er stündlich immer neu ersteht,

Ein freier König freien Klanges

Von hunderttausend Lippen weht!?

Wer singt ihn nicht? Geh’ nur das Land

Entlang der blonden Tisza Strand

Und selbst im Busch der Nachtigal Gekose,

Es schluchzt um Ungarns welke Haiderose.

Doch du, wo du auch seist, die ihn

Bedeckt, sei mir gesegnet, Scholle,

Und dem, dess Pflüge dich durchziehn,

Gieb Ernten, goldne, übervolle,

Und mehr noch, Lieder, seid gesegnet,

Des einz’gen Dichters Testament,

Und alle Herzen, drein ihr regnert,

Und jede Lippe, drauf ihr brennt.

Auf, in die Welt! Und mit Gewalt

Erobert sie, ihr, die ihr bald

Wie Thränen weich, bald grimm wie Schwertgetose

Entquollen Ungarns wilder Heiderose!

Du aber jauchz’, entzückte Welt,

Dem Stern trotz seiner dunkeln Wolke!

In seinem kleinsten Liede schwellt

Das Herz von seinem ganzen Volke;

Er kettete mit ehrnem Faden

Sich an sein Land, der Güter Gut,

Dem, ein Poet von Gottes Gnaden,

Gesang er gab und mehr – sein Blut.

Erkenn’ ihn erst: Dann reicht, wie heut

Der Deutsche ihm die Palme beut,

So auch der Brite, Wälsche und Franzose

Die lyrische Krone Ungarns Haiderose!

UDO BRACHVOGEL*

(* E becses költeményt Schwarz Fülöp honvédszázados úr küldte be Marosvásárhelyről. Megjelent eredetileg a „Deutscher Dichtergarten” (Organ für die gegenwärtige poetische Literatus unseres Volkes) No. 24. Frankfurt a. M. den 9. December. 1865. 235. l. (V.r-antw. Redacteure: A. Frenzel u. Fr. Rausch. Druck u. Ver.) von C. Knatz in Frankf. a. M.) Amint tudjuk, e költemény nálunk eddig ismeretlen volt. Schwarz Fülöp úr jegyzeteket csatolt hozzá, melyekből közöljük a következőket. E folyóirat az 1866-diki júniussal szűnt meg, a porosz-osztrák háborúval e többé nem kelt újra életre. Említi Schwarz úr, hogy Kassáról az időben (1865) többször kiment Tompa Mihályhoz Hanvára s egyszer kivitte e költeményt is, ki elragadtatva olvasta s fölkérte, hogy számára szerezze meg e számot, s a szerkesztők, megtudván kinek kell, készséggel elküldték. F. Z. jegyz.)

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet

Petőfi latinul

I.

Cedo lucem!

(Világosságot!)

Atra’ st fodina,

Sed lampades elucent.

Et atra nox,

Sed in ea stellae lucent.

Atrumst et pectus hominis,

Nec habet ullam lampada, stellam,

Nec scintillam ullam morientem.

Misera mens,

Quae gloriaris luce tuá,

Duc, duc, si lux es,

Praecede tantum unum gradum!

Nec te rogo, mundi ulterioris

Velamen út perluccas,

Tegumentum capuli;

Nec quaesito, quid evadam;

Responde tantum: quid fuam.

Cur sim natus?

Suá ipsius causá nascitur

Homo, qui in se mundus est?

An ille tantum est annulus

Giganteae catenae,

Cuius nomen humanitas?

Vivamusne nobismet ipsis,

An fleamus eum flentibus?

Quot erant, qui aliorum

Sanguen exsuxerunt

Sibimet ipsis

Nec poenas dederant!

Quot erant, qui aliorum

Causá effuderunt

Ex corde sanguen,

Praemio carentes!

Nil tanti est: is qui se devovens

Offert vitam suam,

Nec quaerit praemium,

Sed vult prodesse aliis.

Prodestne tandem?

Haec summa quaestio’ st,

Nec „esse an non esse?”

Prodestne mundo, qui se se devovit.

Prodesse dum studet?

An aevum veniet,

Quod improbi retardant

Cui student boni viri:

Aevum universae felicitatis?

Et tandem quid est

Felicitas,

Cum alios et alia juvent,

Nec quisquam eam invenerit?

Fortasse quod

Felicitatem nuncupamus:

Sexcenta commoda,

Tantum sunt radii

Solis novi, qui adhuc a conspectu

Abest, sed olim orietur.

utinam sic foret!

Si  mundus finem haberet!

Si mundus semper assurgeret

Progrediens, progrediens,

Assecuturus hunc finem!

At si non aliter

Sumus quam arbor, quac floret

Et defloret;

Quamque unda, quae tumet

Tum recedit,

Quam lapis sursum iactatus

Et tum cadens,

Quam viator, qui scandit montem

Et scanso monte

Lente revertit

Iterum iterumque semper!

Sursum deorsum, item sursum deorsum

Horribile, o horribile!

Qui nunquam adhuc hoc cogitaverit,

Nec alsit is unquam,

Nescit: quid sit frigus!

Pro tali cogitato

Calidus radius anguis est,

Qui frigidus út glacies

Perserpit nostra pectora,

Tum circa collum se torquens

In faucibus nos suffocat.

ST. HEGEDŰS

II.

Si deus…

(Ha az isten…)

Si deus me sic alloqueretur:

„Mi fili, iam concedo tibi

Sic mori, sicut tibi placebit”

Hoc deum tunc rogarem mihi:

Sit autumnus, sed suavis, serenus,

Luceat sol foliis flavis;

Ultimum adhuc in arbore cantet,

Quae ex verere manserat, avis.

Et sicut mors autumno naturam

Lente serpit sensim veniens:

Mortem haud aliter subire vellem,

Nec prius quam assidet, videus.

Et velut in ramis cantat avis,

Ultimum tunc canat os meum

Voce dulci, quae intima penetret

Corda et feriat ipsum coelum.

Ete finito cantu fascinanti

Os concludat dulce suavium,

Suavium tuum, puella blanda,

In terrá pulcherrima omnium.

At hoc abnegaverit, rogarem

Út mihi pulchrum det ver deus,

Ver pugnarum, quod rosas cruentas

Fert in virorum pectoribus.

Et sonent lusciniae pugnarum,

Tubae sonis inflammantibus,

Dumque adessem, crescat flos cruentus

Et mi ex pectore mortiferus.

Tumque mihi decidenti ex equo

Os concludat dulce suavium,

Suavium tuum Libertas pulchra

In coelo pulcherrima omnium.

ST. HEGEDŰS

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet

Hubay Jenő: Petőfi befolyása a magyar zenére

Az bizonyos, hogy már nagyon sokat írtak Magyarország legnépszerűbb s külföldön is legismertebb költőjéről – Petőfiről; számtalanok nagyon sokat írtak már e meteorként feltűnt lángész pályafutásáról; többé-kevésbé hivatott életírók hangyaszorgalommal és lelkiismeretes búvárkodással iparkodtak ez örök időkre maradandó emléket hagyott élet minden egyes percéről a leplet föllebbenteni; s ha tán ez nem is sikerült mindig és mindenben a valónak megfelelően, a „Petőfi Múzeum” van hivatva a felhalmozott anyag és adatok correctiumát megállapítani.

S mégis, aki Petőfi szellemével foglalkozik, még mindig fog találni egyik-másik olyan vonatkozást, mely eddig megbeszélés tárgyává nem tétetett, s mely ismét más oldalról világítja meg e költő műveinek befolyását. Ilyen ez a kérdés is: gyakorolt-e Petőfi befolyást a magyar zenére, kedvelte-e a művészetek ez ágát, s ha igen, járatos volt-e benne gyakorlatilag is?

Nézetem szerint Petőfi különösen a magyar népdal fejlődésére rendkívül nagy befolyást gyakorolt; bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy alig van zenésítésre alkalmas költeményei közül egy is, mely nem zenésíttetett volna, sőt egy némelyikét több zeneszerző is feldolgozta zeneileg; merem állítani, hogy nincsen magyar zeneszerző, kinek figyelmét Petőfi költeményei elkerülték volna. Miben rejlik tehát annak oka, hogy éppen Petőfi költeményei inspirálták leginkább nemcsak népdalíróinkat, hanem komolyabb irányú, tekintélyesebb zeneszerzőinket is kizárólag - mi az oka, hogy a zeneszerzők még most is inkább Petőfi költeményeit választják zenésítésre -, annak dacára, hogy már többször zenésítve vannak -, mint más költők verseit. Az orsz. magyar dalárszövetség által kihirdetett legutóbbi férfinégyes pályázat alkalmával beérkezett 32 mű közül majdnem fele Petőfi verseire iratott. A zeneszerzők ezen ösztönszerű előszeretete annyira megy már, hogy  kezdenek már olyan verseket is feldolgozni, melyek tárgyuknál fogva a választott vagy előírt zenei formában nem is alkalmazhatók.

Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A Gr. Lázár Albert tudomása

Lázár Albert gróf 1848 előtt Medgyesfalván lakott és a forradalomban mint a Bem törzskarához beosztott törzstiszt vett részt.

A segesvári ütközetben is jelen volt s a meneküléskor látta a Zeyk Domokos elestét. Nagy természetű és nehéz ember lévén, igen bajosan menekülhetett s egy kozák utol is érte a dárdájával könnyű sebet ejtett a hóna alatt. Futás közben találkozott a szintén menekülni akaró Petőfivel is – s mivel a kozákok már nyomukban voltak, oda kiáltott neki: „Védd magad!” Petőfi hátra nézett és csak annyit felelt vissza: „Már késő!” Ekkor már be is érték a kozákok s a tovább menekülő Lázár Albert még látta, amint lemészárolták.

Lázár Albert gróf 1884-ben halt meg Marosvásárhelyt, hol az utóbbi időkben lakott. A fennebbi esetet sokszor elbeszélte ismerőseinek és rokonainak. Így értesült róla Gr. Lázár Vince úr is, aki fölhatalmazott, hogy ezt a Petőfi-Múzeumban közzétegyem.

CSERNÁTONI GYULA