Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A hírlapok Petőfi haláláról

A Petőfi haláláról a „P. M.” 1-ső füzetében közlött Vajna-féle variáció mindenfelé élénk érdeklődést keltett. A lapok bő kivonatokban ösmertették és nagy részben az egész leírást közvetlennek és valószínűnek találták. Napi lapjaink közül különösen a „Budapesti Hírlap” foglalkozott bőven a cikkel; a szépirodalmi lapok közül pedig a „Vasárnapi Újság” kíséri egy pár érdemleges megjegyzéssel a kérdéses közleményt. Ez ugyanis a „Vasárnapi Újság füzetekben” c. vállalat ez évi IV-ik füzetében úgy nyilatkozik, hogy „nem lehet kitalálni, Vajna mért késett közzétételével, mikor – mint a közleményből is látszik – ismerte már a földerített tényeket s e szerint figyelemmel kísérte a Petőfi halálára vonatkozó nyomozásokat”.

Anélkül, hogy Vajna mellett állást foglalnánk – mert a mi feladatunk elsősorban az adatgyűjtés – az igazság érdekében kötelesek vagyunk elmondani, hogy Vajna Sándor a „P. M.”-ban közölt felvilágosításait a Dr. Török Aurél egyenes felszólítására írta, aki egy pár évvel ezelőtt nagy buzgalmat fejtett ki a Petőfire vonatkozó adatok összegyűjtésében.

Erre vonatkozólag maga Vajna így nyilatkozik följegyzéseinek bevezető soraiban: „Nem hiúság az, mi jelenben tollat ad kezembe; tudniillik, hogy egy halhatatlan nagy költő mellett nevem ideiglenesen is forgalomba jöjjön, hanem a kegyelet és tisztelet, melyet egész életemben híven fogok táplálni Petőfi iránt; másfelől kötelességemnek tartom azon hazafias, lelkes felszólításnak engedni, mely a Petőfi hamvainak felkutatására indult mozgalomból pesti egyetemi tanár Török Aurél úr által személyesen hozzám intéztetett. Ezek szerint készséggel adom leírásomat.” etc.

Én magam is meggyőződést szereztem róla, hogy Vajna Sándor életében igen sok embernek elbeszélte Petőfi halálának azon körülményeit, amelyeket később leírt. Ezek közé tartozhatott Dr. Török Aurél is, aki egy ideig kolozsvári egyetemi tanár volt s akinek később, mikor a Petőfi-ügy iránt melegebben kezdett érdeklődni, eszébe jutott a Vajna elbeszélése s fölkérte, hogy írja le neki. Vajna megtette; azonban, minthogy nem volt professzionátus író, igen nehezen ment neki. Így maradtak a Vajna jegyzetei egész haláláig a fiókban.

A Vajna Sándor cikkéhez különben szükségesnek látjuk még a közlemény hitele érdekében fölemlíteni, hogy ő tanúkra is hivatkozik, akikkel együtt a segesvári csata idején Kőhalomban volt. A följegyzések illető része szóról-szóra így hangzik: „Kőhalomban megérkezve, rendes elszállásolásról szó sem lehetett, mert ottan gyalogság és tüzérség volt elhelyezve és összpontosítva. A Vilmosok nagyobb részint a piacon (a gyógyszertárral szemben) a szász papnál voltunk összezsúfolva – az udvaron, csűrben, istállóban több volt 40 huszárnál és ugyanannyi lónál -; a többi huszárok a legközelebbi szomszédokban azért, hogy ne legyenek elszórva ide-oda. A szász pap két szobájában voltak; Maróthi János, a sárga szakállú óriás, ki jelenben is él Budapesten; Domahidi Ferenc, jelenben Szatmár-megyei főispán; Buttyán László, jelenben m. kir. járásbíró; Rátz Bódi százados; Lehotzki Pista, a kopasz; Nagy Dani a balkezű; Gabányi Jancsi a medáliás; Zankó a nagy táncos; Vajna a flótás, stb. stb.”

Ennek fölemlítése különösen azért tűnik föl előttünk fontosnak, mivel így talán akadhat valaki a jelenleg élők közül, aki Szkurkára nézve bővebb felvilágosításokat adhat. Az ezredben szolgáló tisztek vagy huszárok bizonyosan ismerték őt s egy kis jellemzéssel nagy szolgálatot tennének a Petőfi-irodalomnak.

A „Világ-Krónika”, a „Vasárnapi Újság” egyik melléklapja, ez idei 7-ik számát egészen a Petőfi-Múzeum közleményének szenteli és mellékli hozzá a segesvári völgy, a Skáriátin orosz tábornok síremléke, és a segesvári völgy keletről című rajzokat.

Valószínűleg e nagyon elterjedt néplapnak köszönhető azon új adat, amelyet Pozváról (Zala-megyéből) közöltek a „Vasárnapi Újság”-gal s amely egészben véve megegyezik a Vajna Sándor közleményével és ezt meg is erősíti. A levelet Balogh István ottani lakos írja, ki 1872-75-ig egy fedél alatt lakott egy Nagy László nevű takácsmester és 1848-49-iki honvéddel. Ez beszélte neki, hogy ott volt a segesvári ütközetben és látta Petőfi elestét, csak hogy szerinte Petőfi a kukuricás szélén kardcsapás alatt rogyott  ugyan össze, de nem halt meg rögtön, hanem később arra rohanó lovasok és ágyúk tiporták össze úgyannyira, hogy e szemtanú állítása szerint alig volt fölösmerhető”. Nagy Lászlónak maradt egy Sándor nevű fia, ki tanító s Balogh szerint – valószínűleg még többet is tud a dologról.

Végül fölemlítendő még a helyen, hogy a Kolozsvárt megjelenő „Ellenzék” f. évi febr. 17-iki száma „Tisztelet adassék!” című gunyoros cikkben kárhoztatá a „Pet. Múz.” kiadóit, amiért folyóiratukban helyet adnak egy olyan cikknek, mint a Vajnáé, amely – cikkíró szerint – megsérti a kegyeletet. A cikkre Sándor József felelt ugyancsak az „Ellenzék” f. é. febr. 18-iki számában „Bizony, tisztelet!” címmel, amelyben kifejti, hogy a „P. M.” kritikai szaklap lévén: mindent közölnie kell, ami csak az igazság kiderítése érdekében bármi csekély fontossággal is bírhat.

A Sándor József cikkének még az a jó hatása is volt, hogy nyilatkozatra bírta Gr. Haller Józsefet, kinek hozzá intézett levelét alább egész terjedelmében közöljük.

Röviden ennyiben összegezhető a hírlapok magatartása a Petőfi haláláról megjelent újabb közleménnyel szemben. A fölmerült kételyek közül azokra, amelyekre fölvilágosítást tudtunk adni: a fennebbiekben megadtuk – remélve, hogy ez által is közelebb jutunk az igazsághoz. Ez lévén a fő cél: minden megjegyzés nélkül közöljük az alábbi két levelet is.

Dr. Csernátuki Gyula

II.

Tekintetes Sándor József E. M.

K. E. titkár úrnak

                                      Kolozsvárt.

Az „Ellenzék” f. évi 41-ik számából olvasám méltó igazolását*. (* L. az alábbi cikk végén elmondottakat. Cs. Gy.) Én a „Petőfi-Múzeum” célját tisztelem és óhajtom is, hogy mentől több értesítés érkezzék a szerkesztőkhöz, mert a valódi tényállás csak eszmecsere által állapítható meg!

A fejéregyházi határon 1849. évi július hó 31-én d. c. ½ 10 órától kezdve este 7 óráig folyt csata lezajlása alatt, az események általános fejlődése szemlélésére egy csatározónak sem jutott alkalma; csak részletességek összesítése, ezeknek megállapítása alkalmazva időhöz, lehetőséghez és tárgyilagos távolsághoz utalhatnak Petőfi Sándor költőnk kimúlására és sírjához.

Mért hibázunk, ha az igaznak kiderítéséhez tapogatózva fogunk? Mi okból kívánja az „Ellenzék” 40-ik számában „Tisztelet adassék!” feliratú bombázó írója, hogy Petőfi kimúltát senki se kutassa, hanem vakul higgyük az eddig megjelent meséket, ellenben tiszteletlenséget követnek el a kutatók?

Mindenek felett áll, hogy az Úr Isten fia Jézus, kinek történetét ma is kutatják. Ha ezen kutatás az erkölcsiség előtt nem tilos és lealázó: Petőfiét kutatni ne legyen szabad? Mahomed mondotta: „dicsérd az Isten 3000 évig, és gyalázd 3000 évig is, dicsőségéhez naposnyit sem toldhatsz, és abból elvenni sem tudsz!” Egy nemzet embere még nem Isten – nem élünk a görögök hitregéje, Eskobár és Suetz korszakában!

Már számos évektől fogva bűnbe estem - az ítész nézete szerint - és vizsgálom a fehéregyház-segesvári csata részletes folyamát, Petőfinek minden mozzanatát: ebből kifolyólag Vajna Sándor följegyzése alkalmából elmondom a tényállást a maga tudása, kutatása szerint.* (* Meg kívánjuk jegyezni, hogy gróf Haller József úr e levelet nem a „P. M”-ba, hanem valamelyik napilapba szánta. A „P. M.”-be – írja Sándor József E. M. K. E. titkárához intézett másodlevelében – Petőfiről 20 ívre terjedőleg kellene írnom 9 tervrajzzal kísérve. Ily terjedelmes munkának önállónak kell lenni, hogy a csatában részt vett vitézek azon javítsanak stb. Mi azonban a nemes gróf szíves engedelmével adjuk a becses közleményt.  Cs. Gy.)

Erre hivatkozva: Petőfi Sándor őrnagy és Bem apó segédtisztje 1849. évi július havában Segesvárt nem mulatott ottani térparancsnok gróf Haller Ferenc őrnagynál, tehát Szkurka ott nem is láthatta.

Midőn a magyar sereg, mely Nagyszebenben őrködött, kardcsapás nélkül állását elhagyta, a 82-ik zászlóalj egy része 14 Kossuth-lovassal Segesvárra érkezvén július hó 28-án, és a térparancsnok írnoka: Beke Józseffel azon zászlóaljjal Székelykeresztúrra ment július 29-én, kikkel Szkurka is mehetett. Székelykeresztúrra gyülekezett puskás sereg július 31-én korán reggel megindult és Fehéregyháza alsó határán helyet foglalván, Szkurka esett Paplavszki Koburg-huszár csapatába, és állott a jobb szárnynak hátul balfelől, az oláh templommal szemben, Levuká törökbúzás terén.

A muszka fővezér Lüdersz, látva a magyar sereg csekélységét, cselt vélve, csak őrködést, de nem támadást rendelt, ki mellett adlatus volt br. Hayde és Dorschner, volt csíki határszéli-ezredes, ezek mellett volt gróf Alberti cs. kir. őrnagy is. Miután Lüders kőhalmi győztes tábornokától értesült, hogy csak aug. hó 1-ső napján érkezhetik Héjasfalvára; Br. Kemény Farkas pedig M.-Vásárhely felől nem mutatkozik, de Fogarasból megérkezett 600 kozák: támadást parancsolt. A muszka lovasság bolyongni kezdett, ezekkel szembe ment a magyar lovasság is, mely állhatott 100 legényből és az ördögpatak hosszában összevagdalóztak.

Míg a vagdalódzás tartott, a gyalogok csatárlánca kezdett visszavonulni; Petőfi a jobb szárny központja felől több siető gyalog honvéd között Fejéregyháza alsó vége előtt létszámvezető százados Gyalokai Lajossal találkozva, kezet fogtak, de a rohanó székely-huszár kis csapatot muszkának vélve, mert porfelleg lepte:  hirtelen a falunak 1848-ban leégett terére és onnan a korcsma szobájába ment. Innen hová ment? Most nem kérdés, legyen elégséges az, hogy Zeyk Domokos kengyelébe csipeszkedve, ketten a falu felső végénél, egy rése, a Heller-féle nagy rétre s közvetlen az országút mellett elterülő 50 jugerumos magas törökbúzásba vitte. Zyek a rét keleti részénél egy résen az országútra ugratva, hol magyar lovasokat vélt látni, de muszkákra talált, kik leszúrták. Minthogy Petőfinek az ugratáskor le kellett szállnia, feltehető, hogy vagy a törökbúzásban, vagy a nagy rét és országút között 1000 ölre elnyúló földtöltés mellett maradt, mely 2 öl széles, 5 láb magas, borza, fűzfa és tövis fával s vad komlóval terített volt, és ma is olyan. Ezen lapályos 280 jugerum nagyságú réttel szembe, az országútig lenyúló hegyláb terjed el, mely 1849. évben ugar volt, tehát erre nem menekülhetett az elfáradt Petőfi. Augusztus első napján a hullákat temették, de se a törökbúza között, se az ugar-határon magyar honvéd hullát nem találtak, csak Zeyk Domokos feküdt a csatatértől 2200 ölnyire, kinek mátka-gyűrűjét Csonta Juon lehúzta, és a temető muszka: Aur-Aur! felkiáltással zsebre tette.

Szkurka magára ruházta Zeyk jóságát, melyet 9 vürtenbergi, a csatában verekedett huszár, mint szemtanúk bizonyítottak, jelesen pedig egyik, ki Petőfinek gúnyatakarítója és lovaglás tanítója volt. Hogy Szkurka egyéniségével e föltevésem összeférhet, állíthatom, mert én Szkurkát személyesen ismertem, ő sokat csevegett. Vajna Sándor jeles vitéz különben jóhiszemmel jegyezte le állításait, melyek íme kiinduló pontnál szolgálnak az igazság tisztázására, a tisztázandó kérdés fölelevenítésére.

Ha Szkurka megtudta, hogy Bemet a héjasfalvi iszaposból megmentették, mely történt este ½ 10 órakor, akkor Szkurkának a megmentést a héjasfalvi Küküllő hídjánál kellett hallani, mert a megmentésről falusi lakos nem beszélhetett, és a faluban kozákok portyáztak. Lehet tehát, hogy Szkurka mások szájából hallotta az általa elmondottakat s talán másutt mondta el, mint Kőhalomban. Szkurka Kőhalomba érkezett éjjel 11 órakor, tehát 1 ½ óra alatt 50 km-t szaladt az országúton, ellenben 150-nél is többet kellett volna repülnie; Héjasfalva, Szász-Kézd, Zoltán, Szász-Keresztúr, Budas és Sövénységen keresztül ügetni vérző, sebes, éhes-szomjas és 250 font terűt hordott lovon, és másfél óta alatt Kőhalom piacára érkezni. Szász-Kézden 50 kozák uralkodott és dongta a környéket; ezeknek egy része este 10 óra után menekülő Otrobán hadnagy 20 legényire törvén, Héjasfalva és Szederjes közti téren, Otrobán tömör tüzeltetése Szász-Kézd felé rohantatta. Otrobán* (* Sándor József úr, ki Otrobán szíves barátságának örvend, megígérte, hogy ez ügyben meg fogja őt találni. Cs. Gy.) jelenleg honvéd ezred-orvos és Lugoson állomásoz, hová az idén Brassóból helyezték át. Jeles katona volt! Szkurkának Szász-Budán még 2000 muszkát és 4 ágyút kellett volna találnia. Aztán Kőhalomból vagy 3000 diadalmas muszkát is.

Dobai ezredes – ki jelenleg h. tábornok – Kőhalmot védte 8 ágyúval, 6-ik határvéd zászlóaljbeli vitézzel Antos Ferenc őrnagy alatt és Vilmos- és Kossuth huszár 120 vitézzel. A muszkát július 28-án megtámadván, Ugru felé verte, ezek 29-én este Fogarasból segélyt kapva 30-án Dobait Kőhalomból a Homoród terére nyomták, hol 8-szor állást foglalva, Oklándra húzódván, és 31-én Udvarhelyt egyesülvén Gál Sándor ezredes hulladékaival, Parajdra húzódtak.

Tiszteletem nyilvánításával maradok kész szolgája:

Székely-Keresztur, 1888. február 21-én.

Gr. Haller József

III.

Nyílt levél a Petőfi-Múzeum kiadóihoz

Amidőn a t. kiadók megkeresésére, annyi idő után, éspedig hírlapi úton most először, hozzá szólok a Petőfi eleste kérdéséhez, teszem azért, mert e lapok első száma hasábjain egy közlemény jelent meg, mely az általam 1861-ben kiadott „Erdély története 1848-49-ben” című munkám 158 és 59 lapjait igazolják.

Irományaim között 1877-ből egy kivágott Tárcát bírok, a lap címe nélkül, aláírva felelős szerkesztő Lukács Béla; nyomtattatik Wodiuner F. tulajdonos-kiadónál, mely aláírásokból kideríthető, hogy a Tárca, mely lapban jelent meg.* (* E tárca eredetileg a Neue Temes. Zeitung”-ban jelent meg; innen fordította le a „Közvélemény” és adta ki 1877-iki 226-ik számában. Ez az, melyre szerző hivatkozik. Cs. Gy.)

Petőfi halálát az én „Erdély története 1848-49-ben” című munkám; a birtokomban levő tárcacikk s a Petőfi-Múzeumban megjelent Vajna-féle közlemény annyira egyformán adjuk, hogy elmondhatom, miszerint hárman teszünk tanúbizonyságot.

Petőfi halála körülményeiről, mint a Bem-hadsereg historiographusa nyilatkoztam, s azon nézetben éltem, hogy el van fogadva. De felmerülvén a Manasses-féle koholmány, miszerint Petőfi Szibériában él, a hírlapok hasábjain egy áramlat támadott, mely az általam megírtakat ignorálva, Petőfi elestét a héjasfalvi útról a Küküllő partjára tette át. S mert most az említett tárca mellett, mely Temesvárt és pedig katonai körből keletkezett, egy szemtanú is bizonyít, eljöttnek látom idejét, hogy az általam megírtakat emlékírói világításba helyezzem.

Petőfi 1849. július 24-én érkezett Kézdi-Vásárhelyre a Királyhágón túlról. Bem, mint tudjuk, 2 napi kirándulást tett Moldvába, egy kis sereg élén, mely az ojtozi szoros nyílásában fekvő Onestig nyomult elő. Én visszamaradtam, hogy a moldvaiakhoz intézett második proclamátiót nyomassam. Éjfélkor készen volt. A nagy vendéglőben voltam szállva, ahol Dózsával kiteleltünk. Hajnalban arra ébredtem, hogy szobámba két ismeretes hang költögeti egymást, Petőfi és Egressy Gábor. Tárgyunkra tartozik belőle az, hogy mind a kettő nemzetőri ruhát viselt.

Ők Moldva felé indultak. Bem pár óra múlva Kézdi-Vásárhelyre érkezett, sereg és Petőfiék nélkül. Bemnél jelentkeztem. Asztalnál ült egymaga, tábornoki ruháján asztalkendővel fedve étkezett. Kérdésemre jelezte, hogy Petőfiék is megfordultak.

Külön-külön Maros-Vásárhely felé rohantak. Mint történelmemben is írom, július 30-án reggel, Vásárhely közelében a Váczmánon felfelé 4 szekér jött velem szembe; az elsőben Bem ült Lőrinczy József századossal, a másodikban Pünkösti Gergely s a Nagy-Váradon most is élő Gyalokai Lajos, s mire szekeremből kiugrottam, már a negyedik szekér állt velem szembe: Kurcz Antal, a „Magazin” szerkesztője s Bem titkára ült benne Petőfivel. Csak annyit tudtak mondani, hogy Keresztúrra mennek. Lovaim ki lévén fáradva, nem tarthattam velök. Petőfi ekkor is nemzetőri ruhát viselt.

A csata júl. 31-én lefolyt. Az ágyúzást Maros-Vásárhelyt a Teleki-Théka emeleti ablakából hallgattuk s azt hittük, hogy a Tordáról jövő Kemény Farkas csatázik. Augusztus 1-én délelőtt a Sáros utcán a Macskási főtiszt három lovas fogata jött velem szembe; Bem köpenyébe burkoltan ott ült az ülés egyik szögletében egymaga, minden kíséret nélkül. Utána rohantam. A végeredmény az letet, hogy a négy kocsiból és hét segédből Bem itt volt egyedül; Gyalokai még aznap este Szombatfalvára ért Ugron Lázárékhoz; Pünkösti megmaradt, a többi pedig odaveszett.

A fegyvert aug. 25-én Zsibónál letettük. Míg a császári rendőrség nem szervezkedett, a Zsibón kapott útlevél-forma, mit ott a polgári egyéneknek egy gränitzer hadnagy az udvar közepén állított ki, sokáig elég volt. Mert divat volt a nem compromittáltat játszani, szekérre ültem a szeptember elején a segesvári csatatér tanulmányozását vettem magam elé. A Héjasfalva és Segesvár közötti országúton székelyekkel és héjasfalvi lakosokkal találkoztam, s azok engem az útkanyarulaton, mely a völgyből Héjasfalvának tartva, egy kaptatónak megy, jobb felé egy holdnyi kaszálón törökbúzásba vezettek. Itt esett el valaki, ki mellett több iromány hevert – szóltak. Azonban az országúton császári katonai őrjárat fegyverei villantak fel s szétoszlottunk. E forrás alapján határoztam meg Petőfi elestének helyét.

Ha az én adataimat a Vajna szemtanúja, s a „N. Temes. Zeitung”-ból vett tárcával összevetem, arra a kérdésre: hogy elesett-é itt Petőfi, s mely helyen s mi módon esett el? A három közlemény teljesen megegyezik. Szkurka, Vilmos-huszár, Vajna szemtanúja, elhagyva a Küküllő partján húzódó tábort, Kőhalomnak, illetőleg Héjasfalvának futott, s Petőfit lováról lehajolva segítette; de négy lovas muszka közeledett; Petőfi őt elhagyva, szerinte balra, de sajátlag jobbra a hegynek, a kukoricának ment; azonban alig tehetett 25 vagy 30 lépést, két muszka lovas utána ugratott s Petőfi fejét a muszka felé fordítva, várta a csapást s két kardvágás alatt elesett. Szkurka szerint e pont a csatahelytől egy öreg ágyúlövésnyire s az útnak kanyarulatánál volt.

A másik adat, a temesvári újságból vett tárca szerint Bem a Küküllő partján saját kocsiján menekült, s mint itt is el van beszélve, a végpercben magát a holt-Küküllő egy sáncába vetette, míg be nem estveledett. S itt meg kell jegyeznem, hogy úgy látszik nem volt az illetőnek tudomása arról, hogy Bem másnap Maros-Vásárhelyre érkezett, s onnan indult Szebennek. Valamint az sem kell, hogy zavarjon, hogy Fejéregyházát Fejértemplomnak, Héjasfalvát Ördögfalvának kereszteli.

A kérdéses Tárca referense egy osztrák sereg-biztos, ki öt kozákkal „Héjasfalva felé követte a futókat. Szerinte Fejéregyházától Héjasfalváig csak két magyar katona holtteteme feküdt. Az egyik zubbonyban (ki Kurz lehetett), a másik a két helység között, mintegy fele úton, 3-4 ölnyi távolra az országúttól. Minthogy mellette iratok feküdtek, elrendelte azok felszedését. A halott háton feküdt, halálát dzsida-szúrás okozhatta, mellén vértócsa volt. Amint leírja, a tetem középnagyságúnál kisebb és sovány, sárgás arcbőrrel, fekete bajusz, hegyes szakállal feküdt előtte. Kabátja, csizmája hiányzott, rajta finom ing s fekete nadrág volt. Az iratok szerinte nevezetes katonai iratok voltak, köztök b. Kemény Farkas és b. Stein jelentése; a saját iratai kabátjában lehettek, mit a seregbiztos szerint a kozákok vittek el. A forradalom után bujdosásomban s fogságomban azonnal megírt, s 1861-ben kiadott munkám 259-ik lapján ez áll: Petőfi ide nemzetőri ruhában s szekérrel jövén, gyalog nézte Fejéregyházától a csatát; mely amint felbomlott, ő is futott. Hol az út Fejéregyházától Héjasfalvának a hegy alá kanyarodik, s emlékoszlop emelésére oly szép rétség van, a hegyre akart felkapni; a hegyoldalon akkor törökbúza zöldellt, itt vérzett el kozákok fegyverétől.”

Pár hét múlva a „Hermanstädter Zeitung”-ban közlemény jelent meg, mely megnevezve a Kurcz fogatát, meg azt, hogy Héjasfalván fogattatott el, árverezésre tűzte ki. A Petőfit látó osztrák sereg-biztos tehette rá kezét, ki a Tárcában tévesen Bem kocsiját vélte lefoglalni. Mint munkám is említi, Petőfit Kurcz-cal láttam egy szekeren idejönni. Mindig azt a nézetet tápláltam, hogy Petőfi azért tartott Héjasfalvának, hogy kocsijára kaphasson.

A „Vasárnapi Újság” legutolsó számában közlemény jelent meg, melyben egy új szemtanú. Nagy László volt honvéd mellettünk vall. S ezzel azt hiszem, hogy a további kutatás meddővé válik s a vitát bezárhatjuk.

Legközelebb valaki, kit, ha jól emlékszem, a forradalomban dobbal nyakában láttam, forradalomkori adataim hitelességét meg kívánta gyöngíteni; s lehet, hogy e közleményeimet is hasonló sors éri. Engedjék meg a tisztelt kiadók felhasználni az alkalmat annak kijelentésére, hogy módomban állt való adatokhoz juthatni. A „Forradalmi Lapokat” Kolozsvárt mint szerkesztő kezeltem; Pesten, mint a pénzügyminisztérium statisztikusa folytattam pályámat. Onnan Berzenczeihez küldettem, kit Agyagfalván találtam; a telet Kézdi-Vásárhelyt töltöttem Pap őrnagy oldala mellett, ki Háromszék védelmét intézte. Amint Bem bejött, Debrecenbe mentem, onnan a kormány az erdélyi tábor historiographusának küldött ki, az akkor bevett Szebenbe. Az ezen idő előtt lefolyt hadi dolgokat Czecz tábornok a szebeni főhadparancsnoki szálláson mondta tollamba – s mert mindennek szemtanúja nem lehettem, s mert Fejérvár ostromához másodnap érkeztem, B. Stein saját kezű jelentését adta használatomra. Csányi körútjánál kíséretében voltam. Ha valaki ennél is, ha nem is magasabb, de közelebbi és tágosabb pontról láthatta Erdélyben a forradalmat, az előtt meghajlok.

KŐVÁRY LÁSZLÓ

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. I. évf. 2. szám (április-június)