„Rongyos vitézek”

Ez a facsimilében lapunk mellett közlött költemény címe. Az eredeti kézirat Ajtai K. Albert úr birtokában van Kolozsvárt. Facsimilénk 4/5 nagyságú photographia után készült. Az eredeti kézirat egy kékes levélpapír-levél, melynek egyik oldalára e költemény, a másikra a „Tűz” van írva ugyancsak Petőfi kezével. A kézirat kis betűjű s a legszebb Petőfi-kéziratok közé tartozik, mert Petőfi ismert szép írását teljesen föltünteti. Figyelmeztetjük az ismerőket, hogy névaláírásában itt még nincs az utóbb használt t az ismert módon áthúzva (l.  Petőfi-Múzeum I. füz. melletti facsimilét.)

A levélpapír egyik oldalán Bath (városnév) van jobbfelől a cifrázatba benyomva, mit a facsimile nem tüntet fel eléggé; a másik oldalon IV. 89 áll, bizonyosan nem Petőfitől, hanem vagy a cenzortól, vagy a kiadótól. Ugyanis Petőfi e két versét Urházy Györgynek küldte, ki Kolozsvárt egy „Unio” c. zsebkönyvet adott ki.* (* Teljes cím: Unio. Zsebkönyv. Szerkeszti Urházy. 1848. Kolozsvárt. Barráné és Steinnál. N. 8. 420. l.) Itt jelentek meg e költemények először.

Amint a facsimilén látható, a levél, melyen a 3 költemény van írva, össze van fűzve cérnával egy másik levéllel és lepecsételve a cenzori pecséttel, melyen világosan olvasható: SIGILLUM OFF. LIBROR. BEVISORAT. TRANSYLV. A másik levelen Pap Endrének van pár verse: Tragödia Heyne után I. és Rajnai népdal II-III.* (* Mindhárom Unio 412. l.) a fonalvég pedig a cenzori pecséttel leragasztva. E lapok tehát a cenzornál voltak s mivel a 4 lap I., III., IV. római számmal és 88, 89, 90, 91 lapszámmal van jelölve, e lapok egymás mellett álltak akkor is. A római számok tentával, a lapszámok piros irónnal vannak jegyezve.

Ennyit a kéziratról. Az Unio c. zsebkönyvben Petőfinek 5 költeménye jelent meg, nem csak e kettő. Ugyanis: Sept. 27. 1846 (25 l.), Isten csodája (108 l.), Erdélyben (236 l.), Tűz (410) és Rongyos vitézek (414 l.). A 3 első benne van az 1847 és 1848-diki teljes kiadásokban az 1846-diki költ. közt; de a két utolsó nincs. Ebből azt lehet következtetni, hogy mivel az 1847-diki és 1848-diki Összes költemények már megjelentek, mikor az Unio kiadatott, tehát a szerkesztő onnan vette át őket, e kettőt pedig Petőfi éppen és kizáróan a zsebkönyv számára írta s tehát egyiket sem vette föl a nevezett összkiadásokba s másodszor (az elkobzott kiadást nem számítva) csak az Újabb költemények közt jelentek meg (1861-diki kiad.) az 1847-ben írott költemények közt I. k. 187 és 191. l. Ez az oka, hogy a többinek mért nincs meg a kézirata, mert amint megtudhattam, K. Papp Miklós, a „Magyar Polgár” volt szerkesztője magától az „Unio” szerkesztőjétől kapta e kéziratokat s így maradtak meg.

Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A hírlapok Petőfi haláláról

A Petőfi haláláról a „P. M.” 1-ső füzetében közlött Vajna-féle variáció mindenfelé élénk érdeklődést keltett. A lapok bő kivonatokban ösmertették és nagy részben az egész leírást közvetlennek és valószínűnek találták. Napi lapjaink közül különösen a „Budapesti Hírlap” foglalkozott bőven a cikkel; a szépirodalmi lapok közül pedig a „Vasárnapi Újság” kíséri egy pár érdemleges megjegyzéssel a kérdéses közleményt. Ez ugyanis a „Vasárnapi Újság füzetekben” c. vállalat ez évi IV-ik füzetében úgy nyilatkozik, hogy „nem lehet kitalálni, Vajna mért késett közzétételével, mikor – mint a közleményből is látszik – ismerte már a földerített tényeket s e szerint figyelemmel kísérte a Petőfi halálára vonatkozó nyomozásokat”.

Anélkül, hogy Vajna mellett állást foglalnánk – mert a mi feladatunk elsősorban az adatgyűjtés – az igazság érdekében kötelesek vagyunk elmondani, hogy Vajna Sándor a „P. M.”-ban közölt felvilágosításait a Dr. Török Aurél egyenes felszólítására írta, aki egy pár évvel ezelőtt nagy buzgalmat fejtett ki a Petőfire vonatkozó adatok összegyűjtésében.

Erre vonatkozólag maga Vajna így nyilatkozik följegyzéseinek bevezető soraiban: „Nem hiúság az, mi jelenben tollat ad kezembe; tudniillik, hogy egy halhatatlan nagy költő mellett nevem ideiglenesen is forgalomba jöjjön, hanem a kegyelet és tisztelet, melyet egész életemben híven fogok táplálni Petőfi iránt; másfelől kötelességemnek tartom azon hazafias, lelkes felszólításnak engedni, mely a Petőfi hamvainak felkutatására indult mozgalomból pesti egyetemi tanár Török Aurél úr által személyesen hozzám intéztetett. Ezek szerint készséggel adom leírásomat.” etc.

Én magam is meggyőződést szereztem róla, hogy Vajna Sándor életében igen sok embernek elbeszélte Petőfi halálának azon körülményeit, amelyeket később leírt. Ezek közé tartozhatott Dr. Török Aurél is, aki egy ideig kolozsvári egyetemi tanár volt s akinek később, mikor a Petőfi-ügy iránt melegebben kezdett érdeklődni, eszébe jutott a Vajna elbeszélése s fölkérte, hogy írja le neki. Vajna megtette; azonban, minthogy nem volt professzionátus író, igen nehezen ment neki. Így maradtak a Vajna jegyzetei egész haláláig a fiókban.

Petőfi és Arany levelezése

„Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” közt, Ráth Mór kiadásában, a 4., 6. és 8. füzetek 51-201. lapjain jelent meg 1887. folyamán, Arany levelezése Petőfi Sándorral. Ezt akarom a „Petőfi Múzeum” hasábjain ismertetni.

Az együtt váltott levelek 18-79 folyószámmal jelölvék: összesen 62; ezek közt 33 Petőfié, 29 Aranyé.

Arany László a „Bevezetés” IV. V. lapjain, édesatyja és Petőfi leveleiről ezeket írja:

- Petőfi folytonos vándorlásai, mátkaságának kalandozása, sőt a forradalmi harcok viszontagságai között is, az ország bármely részében kapott atyámtól levelet: megőrizte azt. Halála után e gyűjtemény nejére, majd fiára, végre István öccsére szállt, aki aztán végrendeletében a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta. A Múzeum könyvtárnoka, Majlátz Béla, néhány héttel atyám halála után, ki is adta őket az „Egyetértés” tárcájában, de a Petőfi által írott levelek nélkül. Ezek a jelen kiadásban látnak először világot; csak néhányat közülök, közölt töredékesen Halassi Aladár „Petőfi reliquiák” című gyűjteményében, 1879; ezeket atyám engedte át neki.

- Atyámnak kezemhez jutott levelei közül sok, kevésbé érdekest, mellőznöm kellett, ha a kiadást rengeteg tömeggé szaporítni nem akartam. Csak a Petőfivel váltott leveleket láttam jónak kihagyások nélkül közölni. Nem csak azért, mert azt hiszem, sokan vannak, akiket Petőfinek minden sora érdekel, hanem mert e levelezés csak két évi rövid időből ered. (1847. február 4-től 1849. július 11-ig terjedő 2 ½ évről valók), mégpedig oly évekből, melyek mind az ő életöknek, mind a nemzetnek  legmozgalmasabb évei voltak. Alig van tehát bennök olyan részlet, aminek egy vagy más tekintetben érdeke ne volna.

Amit a „Bevezetés” írója általában az egész levél-gyűjteményről mond, érdemesnek tartom, főként Arany és Petőfi leveleire alkalmazva, ide iktatni:

- Érdekök: hímezetlen voltukban áll. Módot adnak bepillantani íróik lelkébe, megismerni jellemöket, hajlamaikat, kedélyök hangulatát; terveiket, törekvéseiket, leplezetlen gondolkozásukat az irodalmi irányok, pártok, nézetek, felfogások felől; megismerkedni magánéletök viszonyaival s kölcsönös baráti érzelmeik és kötelékeik természetével.

Ismertetésemet két részre osztottam:

I. Az elsőben azokat közlöm, melyek Petőfi magánéletviszonyaira, hajlamaira, jellemére vetnek fényt.

II. A másodikban az általános érdekű, irodalom-történeti adatokat állítottam össze.

Gr. Haller Ferenc a fejéregyházi csatáról (1849. július 31-én) és Petőfiről

Fejéregyházán gróf Haller Ferenc vendégszerető házánál gyermekkorom óta majd minden évben megfordulok. Haller Ferenc gróf egyike ama veterán honvédeknek, kik tevékeny részt véve szabadságharcunkban; mindig nagy lelkesedéssel szólnak az általuk átélt nagy napok eseményeiről s bizonyos mozzanatokat e nevezett időszakból, különös előszeretettel és melegséggel mondanak el újra meg újra. Így hallottam ez érdemes főúrtól többször a fejéregyházi csata lefolyását s az abban szereplők szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű sorsának elbeszélését.

A „Petőfi-Múzeum” kiadóinak felszólítására röviden összefoglalom azt, amit e végzetes csatáról s főképpen Petőfiről a gróftól hallottam s közlöm a vázlatot, melyet a gróf hat évvel ezelőtt eszközölt felmérései alapján a fejéregyházi csata könnyebb megértése  céljából – számomra papírra vetett.

Haller Ferenc gróf, mint Segesvár parancsnoka s a Mátyás huszárok egyik őrnagya július 31-én a muszkák elől visszavonult szedett-vetett csapatával Segesvárról Héjasfalvárta, Bem elébe. Bem ugyanis ez éjjel érkezett meg ide 5 zászlóaljjal s 12 ágyúval. Innen azonban 2 zászlóalját 2 ágyúval Kőhalom felé küldött, értesülve hírnök útján arról, hogy a muszkák Kőhalomhoz közelednek.

A gróf itt, mint mondja, csodálkozva látta Petőfit, kivel Sepsiszentgyörgyön ismerkedett meg, a Bem kíséretében. Petőfi polgári ruhában volt, fekete kabátban, lehajtott gallérú ingben, nyakkendő nélkül és lóháton.

Héjjasfalva előtt a gróf Bemnek jelentést tesz arról, hogy a muszka 14 ezernyi gyalogsággal 6 ezernyi lovassággal és 36 ágyúval Segesvárt van. Bem erre azt válaszolta: „ik veiss schon!” A gróf januáriusban hallva Bemtől, hogy Segesvár nem neki való, Lőrinczi hadsegédét felkérte, tudja meg Bemtől, ha posta jön, hová küldje?

Nagy volt mindkettejük meglepetése, midőn Bem azt válaszolta erre: „Na, nach Schässburg.”

Amint Fejéregyházára érkezik Bem kis seregével, megpillant egy Segesvár felől közeledő porfelhőt s gyanítva, hogy a kémszemlére indult előcsapat, tüstént felállíttat 2 ágyút és meghagyja, hogy mikor tüzet parancsol, mindkettőt el kell sütni. Közelebb érkezik a felhő, Bem megigazítva az ágyút, tüzet parancsol, és Skariatin muszka tábornok hetedmagával elesik. Ezek felszedik a sebesülteket s visszatérnek.

Ekkor Bem déli 10 óra tájt felállítja seregét, amely 2500 gyalogból, 300 lovasból s 10 ágyúból állott. A lovasságot az országúttól jobbra, a gyalogságot balra vezényli az erdőbe. Előbbi a mellékelt térképen 7-es, utóbbi pedig 3-as számmal van jelölve.

Költemény Petőfiről

Petőfi

Es rief in Tagen wetterschwer

Ein Gott zum blut’gen Bachanale,

Als König schritt der Tod einher

Und leerte aus des Zornes Schaale.

Da sank manch Eichenstamm in Splitter,

Und mehr als das, es brach der Hauch

Der wuthentketteten Gewitter

Die süsseste der Rosen auch.

Petőfi Sándor, weint, o weint!

Petőfi Sándor, der vereint

Das Loos Leonidas Tyrtaeens Loose,

Petőfi, Ungarns wilde Haiderose.

Ist Einer wert, das ihn bewein’

Ein Mannesaug’, hier darf’s geschehn,

Und lichter Frauenaugenschein

Mag ganz in heisser Fluth vergehn,

Und dennoch, nein! Nein, keine Trhäne

Dem Heldenschwan, der so erlieget, -

Denn wer beweinte die Phaläne,

Die jauchzend in die Flamme flieget?

Nein, tretet schweigsam an sein Grab,

Stumm senkt den Doppelkranz herab

Von Eich und Lorberlaub zum dunklen Moose

Darunter schlummert Ungarns Haideroose.

Ach, an sein Grab! – Zwar is bekannt,

Wo die dreihundert Sparter fielen,

Doch der Magyaren altes Land

Umfasst zu viele Thermopylen.

Wer zeigt der gramerfüllten Welt

Wo einer fiel von tausend Helden, -

Doch er war mehr als nur ein Held,

Drum sollt es doch die Sage melden.

Von hundert Schlachtgefilden eins,

Das ist sein Grab, - so gut wie keins,

Und ohne Stein – und Erzapotheose

Blieb Ungarns hingesunkne Haiderose.

Indess, was thut’s? was soll ein Sarg

Von Marmorplast und todten Eerzen

Dem, den der Völker wärmstes barg

In ein lebendig Grab von Herzen,

Draus ein Messias des Gesanges

Er stündlich immer neu ersteht,

Ein freier König freien Klanges

Von hunderttausend Lippen weht!?

Wer singt ihn nicht? Geh’ nur das Land

Entlang der blonden Tisza Strand

Und selbst im Busch der Nachtigal Gekose,

Es schluchzt um Ungarns welke Haiderose.

Doch du, wo du auch seist, die ihn

Bedeckt, sei mir gesegnet, Scholle,

Und dem, dess Pflüge dich durchziehn,

Gieb Ernten, goldne, übervolle,

Und mehr noch, Lieder, seid gesegnet,

Des einz’gen Dichters Testament,

Und alle Herzen, drein ihr regnert,

Und jede Lippe, drauf ihr brennt.

Auf, in die Welt! Und mit Gewalt

Erobert sie, ihr, die ihr bald

Wie Thränen weich, bald grimm wie Schwertgetose

Entquollen Ungarns wilder Heiderose!

Du aber jauchz’, entzückte Welt,

Dem Stern trotz seiner dunkeln Wolke!

In seinem kleinsten Liede schwellt

Das Herz von seinem ganzen Volke;

Er kettete mit ehrnem Faden

Sich an sein Land, der Güter Gut,

Dem, ein Poet von Gottes Gnaden,

Gesang er gab und mehr – sein Blut.

Erkenn’ ihn erst: Dann reicht, wie heut

Der Deutsche ihm die Palme beut,

So auch der Brite, Wälsche und Franzose

Die lyrische Krone Ungarns Haiderose!

UDO BRACHVOGEL*

(* E becses költeményt Schwarz Fülöp honvédszázados úr küldte be Marosvásárhelyről. Megjelent eredetileg a „Deutscher Dichtergarten” (Organ für die gegenwärtige poetische Literatus unseres Volkes) No. 24. Frankfurt a. M. den 9. December. 1865. 235. l. (V.r-antw. Redacteure: A. Frenzel u. Fr. Rausch. Druck u. Ver.) von C. Knatz in Frankf. a. M.) Amint tudjuk, e költemény nálunk eddig ismeretlen volt. Schwarz Fülöp úr jegyzeteket csatolt hozzá, melyekből közöljük a következőket. E folyóirat az 1866-diki júniussal szűnt meg, a porosz-osztrák háborúval e többé nem kelt újra életre. Említi Schwarz úr, hogy Kassáról az időben (1865) többször kiment Tompa Mihályhoz Hanvára s egyszer kivitte e költeményt is, ki elragadtatva olvasta s fölkérte, hogy számára szerezze meg e számot, s a szerkesztők, megtudván kinek kell, készséggel elküldték. F. Z. jegyz.)

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet

Petőfi latinul

I.

Cedo lucem!

(Világosságot!)

Atra’ st fodina,

Sed lampades elucent.

Et atra nox,

Sed in ea stellae lucent.

Atrumst et pectus hominis,

Nec habet ullam lampada, stellam,

Nec scintillam ullam morientem.

Misera mens,

Quae gloriaris luce tuá,

Duc, duc, si lux es,

Praecede tantum unum gradum!

Nec te rogo, mundi ulterioris

Velamen út perluccas,

Tegumentum capuli;

Nec quaesito, quid evadam;

Responde tantum: quid fuam.

Cur sim natus?

Suá ipsius causá nascitur

Homo, qui in se mundus est?

An ille tantum est annulus

Giganteae catenae,

Cuius nomen humanitas?

Vivamusne nobismet ipsis,

An fleamus eum flentibus?

Quot erant, qui aliorum

Sanguen exsuxerunt

Sibimet ipsis

Nec poenas dederant!

Quot erant, qui aliorum

Causá effuderunt

Ex corde sanguen,

Praemio carentes!

Nil tanti est: is qui se devovens

Offert vitam suam,

Nec quaerit praemium,

Sed vult prodesse aliis.

Prodestne tandem?

Haec summa quaestio’ st,

Nec „esse an non esse?”

Prodestne mundo, qui se se devovit.

Prodesse dum studet?

An aevum veniet,

Quod improbi retardant

Cui student boni viri:

Aevum universae felicitatis?

Et tandem quid est

Felicitas,

Cum alios et alia juvent,

Nec quisquam eam invenerit?

Fortasse quod

Felicitatem nuncupamus:

Sexcenta commoda,

Tantum sunt radii

Solis novi, qui adhuc a conspectu

Abest, sed olim orietur.

utinam sic foret!

Si  mundus finem haberet!

Si mundus semper assurgeret

Progrediens, progrediens,

Assecuturus hunc finem!

At si non aliter

Sumus quam arbor, quac floret

Et defloret;

Quamque unda, quae tumet

Tum recedit,

Quam lapis sursum iactatus

Et tum cadens,

Quam viator, qui scandit montem

Et scanso monte

Lente revertit

Iterum iterumque semper!

Sursum deorsum, item sursum deorsum

Horribile, o horribile!

Qui nunquam adhuc hoc cogitaverit,

Nec alsit is unquam,

Nescit: quid sit frigus!

Pro tali cogitato

Calidus radius anguis est,

Qui frigidus út glacies

Perserpit nostra pectora,

Tum circa collum se torquens

In faucibus nos suffocat.

ST. HEGEDŰS

II.

Si deus…

(Ha az isten…)

Si deus me sic alloqueretur:

„Mi fili, iam concedo tibi

Sic mori, sicut tibi placebit”

Hoc deum tunc rogarem mihi:

Sit autumnus, sed suavis, serenus,

Luceat sol foliis flavis;

Ultimum adhuc in arbore cantet,

Quae ex verere manserat, avis.

Et sicut mors autumno naturam

Lente serpit sensim veniens:

Mortem haud aliter subire vellem,

Nec prius quam assidet, videus.

Et velut in ramis cantat avis,

Ultimum tunc canat os meum

Voce dulci, quae intima penetret

Corda et feriat ipsum coelum.

Ete finito cantu fascinanti

Os concludat dulce suavium,

Suavium tuum, puella blanda,

In terrá pulcherrima omnium.

At hoc abnegaverit, rogarem

Út mihi pulchrum det ver deus,

Ver pugnarum, quod rosas cruentas

Fert in virorum pectoribus.

Et sonent lusciniae pugnarum,

Tubae sonis inflammantibus,

Dumque adessem, crescat flos cruentus

Et mi ex pectore mortiferus.

Tumque mihi decidenti ex equo

Os concludat dulce suavium,

Suavium tuum Libertas pulchra

In coelo pulcherrima omnium.

ST. HEGEDŰS

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet

Hubay Jenő: Petőfi befolyása a magyar zenére

Az bizonyos, hogy már nagyon sokat írtak Magyarország legnépszerűbb s külföldön is legismertebb költőjéről – Petőfiről; számtalanok nagyon sokat írtak már e meteorként feltűnt lángész pályafutásáról; többé-kevésbé hivatott életírók hangyaszorgalommal és lelkiismeretes búvárkodással iparkodtak ez örök időkre maradandó emléket hagyott élet minden egyes percéről a leplet föllebbenteni; s ha tán ez nem is sikerült mindig és mindenben a valónak megfelelően, a „Petőfi Múzeum” van hivatva a felhalmozott anyag és adatok correctiumát megállapítani.

S mégis, aki Petőfi szellemével foglalkozik, még mindig fog találni egyik-másik olyan vonatkozást, mely eddig megbeszélés tárgyává nem tétetett, s mely ismét más oldalról világítja meg e költő műveinek befolyását. Ilyen ez a kérdés is: gyakorolt-e Petőfi befolyást a magyar zenére, kedvelte-e a művészetek ez ágát, s ha igen, járatos volt-e benne gyakorlatilag is?

Nézetem szerint Petőfi különösen a magyar népdal fejlődésére rendkívül nagy befolyást gyakorolt; bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy alig van zenésítésre alkalmas költeményei közül egy is, mely nem zenésíttetett volna, sőt egy némelyikét több zeneszerző is feldolgozta zeneileg; merem állítani, hogy nincsen magyar zeneszerző, kinek figyelmét Petőfi költeményei elkerülték volna. Miben rejlik tehát annak oka, hogy éppen Petőfi költeményei inspirálták leginkább nemcsak népdalíróinkat, hanem komolyabb irányú, tekintélyesebb zeneszerzőinket is kizárólag - mi az oka, hogy a zeneszerzők még most is inkább Petőfi költeményeit választják zenésítésre -, annak dacára, hogy már többször zenésítve vannak -, mint más költők verseit. Az orsz. magyar dalárszövetség által kihirdetett legutóbbi férfinégyes pályázat alkalmával beérkezett 32 mű közül majdnem fele Petőfi verseire iratott. A zeneszerzők ezen ösztönszerű előszeretete annyira megy már, hogy  kezdenek már olyan verseket is feldolgozni, melyek tárgyuknál fogva a választott vagy előírt zenei formában nem is alkalmazhatók.

Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A Gr. Lázár Albert tudomása

Lázár Albert gróf 1848 előtt Medgyesfalván lakott és a forradalomban mint a Bem törzskarához beosztott törzstiszt vett részt.

A segesvári ütközetben is jelen volt s a meneküléskor látta a Zeyk Domokos elestét. Nagy természetű és nehéz ember lévén, igen bajosan menekülhetett s egy kozák utol is érte a dárdájával könnyű sebet ejtett a hóna alatt. Futás közben találkozott a szintén menekülni akaró Petőfivel is – s mivel a kozákok már nyomukban voltak, oda kiáltott neki: „Védd magad!” Petőfi hátra nézett és csak annyit felelt vissza: „Már késő!” Ekkor már be is érték a kozákok s a tovább menekülő Lázár Albert még látta, amint lemészárolták.

Lázár Albert gróf 1884-ben halt meg Marosvásárhelyt, hol az utóbbi időkben lakott. A fennebbi esetet sokszor elbeszélte ismerőseinek és rokonainak. Így értesült róla Gr. Lázár Vince úr is, aki fölhatalmazott, hogy ezt a Petőfi-Múzeumban közzétegyem.

CSERNÁTONI GYULA

Szigethy Ferenc (1893-1969): Csokonai sírjánál

Veled vív versem Vitéz! és vigasztal,

most hogy az első hó befödte sírod

s én mint zarándok állok itt felette!

Mert te bánattal tértél aluvásra

másfélévszázad régmúlt idejében

és azóta is úgy tetszik neked tán,

hogy hamvad felett könny s gyász egymást váltják.

Nem Vitéz! nem volt az „béka-egérharc”,

hősi munka volt, amit te végeztél,

a dal hérosza vagy te s úgy estél el

lanttal kezedben a Szépség csatáján!

Illett a szó a szádba, mikor mondtad

panaszkodással Tempefőiről,

hogy „az is bolond, ki poéta hazánkban”.

Én most szívemmel, mint rubint mérővel

megmérem minden drága elfolyt könnyed,

mit sorsod felett magányodban sírtál

s felidézem s számlálom sóhajod,

mely akkor szakadt százszámra szívedből,

mikor verseid becstelen hevertek

kiadatlanul drága garmadába –

a halál ott járt ablakod alatt,

tüdőd sípolt s te mindenről lemondtál.

Puha por-párnán porladó poéta

kár volt arcodat elborítni könnyel,

jobb lett volna csak Anakreon módján,

mintahogy néha derült is a kedved,

víg vers közt látni győzelmes jövendőd!

Nincs nyoma sem már semmi búnak, bajnak

sírod körül, mely szíved szorongatta:

Lilla tied lett s nem lesz soha másé,

neved s neve egybefont koszorú lett –

híred kiszállt sasszárnyként Debrecenből

s míg a Múzsának hódol a jövendő

fent is repül az időtlen-időkig!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.

Gulyás Pál*: Isten követje

(Magyarország miniszterelnökéhez)

Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom, s felsrófolom,

Az éj sem tud most elaltatni, ez a földöntúli hatalom.

Az jár az eszemben, hogy a vér, mely itt forog testembe zárva,

Nem az enyém, nincs is már bennem, ott van valahol egy tartályba,

fent egy toronyban… És alatta fegyveres őrszemek cirkálnak,

ha száz lépésre közelítsz, töltött csővel elibed állnak,

kérdik a jelszót és jelhangot, azonossági lapot kérnek,

Hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred,

Hosszú alagutak vezetnek a toronyból a föld alatt,

viszik a vért a levegőben csattogó ércmadarak,

viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,

kilencmillió ember vére éjjelnappal száll és forog!

Ó te Magyarország sáfárja, hazánk első minisztere,

kilencmillió ember vérét a sors kezedbe tette le!

Kilencmillió ember vére gőzöli be napod és éjed,

Kilencmillió ember vérét te kevered és te cseréled!

Tudom, hogy hangomat a távol malomköve megőröli,

mire a szél hozzád feldobja, a magasság összetöri,

mégis meglengetem a szót feléd, mint egy ünnepi zászlót,

innen a Hortobágy mögött egy bérház emeletablakából.

Ha itt kihajolok keletre, tekintetem fejfákra téved,

itt fekszik a régi Debrecen, itt fekszik a tegnapi élet,

Magyarországnak egy darabja itt járt az Úr felé haza,

ez itt a régi Magyarország túlvilági bejárata,

mely már az évszázadok ólomcsizmája alatt berogyott,

de kiáltok helyette én s kiált helyettem a homok.

Gondoltad-é Itáliában, midőn futott veled a Lél,

hogy a vér az Isten követje, egyedül Istené a vér?

Ettől lett pünkösd hajnalán a tizenkét apostol részeg

és támadtak János előtt véres mennyei jelenések…

Gondoltad-é, midőn vitt a gőz apokaliptikus lova

s ott állt melletted mint egy bálvány Róma feltámadt démona;

gondoltad-é, midőn a vak Történelem rádtérdepelt:

kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?

(1936. ápr. 3. )

*) A verset Gulyás Pál akkor írta, mikor Gömbös Gyula miniszterelnök Rómában járt szövetséget kötni Mussolinivel. Álljon itt, mint annak bizonyítéka, hogy a magyar költőben – ebben a visszafojtott lélegzetű korban is – épen élt a nemzeti életösztöne.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Oláh Gábor*: A kis tavat szél borzolja

Zendül a szél a csöndes kis tavon

Lótusz zöld kötőcskéi ringanak.

Hajlong a nád, tán néma fájdalom

Nyilát röpíti rá a szél, a Nap.

Hajlong a nád, hajbókol a szeleknek,

E vágtató vad lovú vak csapatnak,

De a parton virágbimbók nevetnek,

S döngő méhek még hűs mézet aratnak.

Augusztus édes üvegtiszta napja

A borzongó vizen átkorcsolyáz;

Pici gyémántos rezgőkkel kirakja,

Rezg a fodor, megrázza néma láz.

Balladákat dalol a szél dorombja,

Tragikus ritmust reng hozzá a nád.

Ott messze sír, a szomorúfűzfa lombja,

Vízre hajló bús lánynak mondanád.

De barna vadkacsák kecses hajója

Úszik a rengő fodros színvizen,

Gyémánt cseppekben hull a tó le róla,

Valami nagy hírt, tán titkot viszen.

Talán az Ősz üzen, a messze vándor,

A hazájából száműzött király,

Hogy visszajön. Keleten érte lángol

a Nap fárosza, hogy ránézni fáj.

Lelkem tavát is hűs szellő sodorja,

Ringatja fejét sok bíbor virág.

Partját övezi rózsák gömb-bokorja,

Hegyes rácsként beszegi vízi nád.

Halványkék s hófehér madarak ússzák,

Ködből előtörő hangulatok.

Utánuk a vont vonal: szomorúság,

Sötét palástján hulló gyöngy ragyog.

Mitől borzongsz előre, őszi lelkem?

Tán balsejtelmek fuvalomja int,

Hogy jön valaki messze s erre serken

Rémületem, fölverve lomha kínt?

Tán a halálnak gyászsötét fogatja

Dübörg már a határon s azt hozod

Hírül, hogy bús valóm méltón fogadja,

Bármily zsarnok is a nagy Átkozott.

Benézek a tó halványzöld vizébe,

Varázstükör: titkot ver vissza rám.

Kirezg mélyéből lelkem őszi képe,

Halottas arc, dúló csaták után.

Halottas arc, a múlás maszkja, néma

Voltában is beszédes vízi rém,

Megrebben lent hunyt szempillája néha,

És csonka váddal int bús jelt felém.

1937. augusztus

*) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gulyás Pál, a debreceni költő

1899. X. – 1944. V. 13.

- Írta: Kardos Pál –

Debrecennek nem egy költője van már. Nem egy olyan is, aki mindenképpen megérdemli a költő nevet. Mégis el merem mondani, hogy Gulyás Pál az igazi debreceni költő.

Bizonyos, hogy századunk elejéig, ha Debrecen költőjét emlegettük, Csokonait értettük rajta. De az is bizonyos, hogy Csokonai igazában nem Debrecen város költője akart lenni, hanem az egész országé, az egész magyar nemzeté. Az is lett. Pedig mindent a debreceni Kollégiumban tanult (még a méltatlan megaláztatást, a kiközösítés fájdalmát is.) S egy sort nem tudott leírni, ha nem debrecenies zamattal. – Mégis                     o r s z á g o s  költő. S nemcsak nagysága teszi azzá, hanem szándéka is.

A mi századunkban aztán egy új, nagy tehetség kezdi magának megszerezni a Debrecen költője nevét: Oláh Gábor. De jó darabig ő is csak azért, mert debreceni születés, s Debrecenben él. Itt él, de börtönnek érzi a várost, Kar utcai kis szobáját meg koporsónak. Ifjú korában, mint annyi kortársa, ő is szippantott Párizs parfümös levegőjéből,  a híg, nyugati éter után a vaskos, poros debreceni „ájer” meg-megköhögteti. Csak amikor bántják, üldözik itten, akkor jajdul fel szerelmes zokszóval: „Szeretlek, Debrecen!” De a debreceni nép lelkének hétlakatú titkát majd később, pályája második felében kezdi bontogatni „Deák György” meg „A táltosfiú” c. regényeiben. Azonban Oláh Gábor élete végéig a világirodalom vándora marad, aki Shakespeare-rel kél, Dante-val fekszik, Goethe-t, Ibsent, Eminescut fordítja.

Az első költőnk, aki debreceni voltát hivatásnak, elhivatottságnak érzi, mégiscsak Gulyás Pál. Pedig Gulyás Pál nagyon messziről jött. Messziről jött, noha ő is debreceni születés, a Kollégium nevelése. Sőt debreceni kollégiumi professzornak, a paraszti eredetű, eredeti fejű magyar nyelvtudósnak: dr. Gulyás Istvánnak a fia. Még az édesanyja, nemes Both Zsuzsánna sem származott messzebbről, mint a debrecenivel vetélkedő, másik kálvinista nagy Kollégiumnak, a sárospatakinak a tövéből. S maga a költő sem járt sokat távol Debrecentől, nem tudott hosszabban elszakadni tőle. Mégis nagyon messziről jött meg. Hogy miképp talált haza Debrecenbe, hogyan jutott el az általa hirdetett „debreceni gondolat”-ig s mi is voltaképp ez a gondolat: ezekre a kérdésekre szeretnék itt megfelelni:

„Most jöttem meg a Csendes Óceánról!

Láttam ezer polipot és korált,

Szememben a fároszok szeme lángolt,

Fülemben az Enyészet orgonált.”