Anyám, szegény, mikor főlehajtva
belépett az elárvult udvarra,
húgom, szegény, mikor vánszorogva
követte a kietlen romokba,
az otthonba, mely immár nem otthon,
csak őrjítő pusztulás, mocsok, lom,
fenyegető kínlódás csak, éhség –
rémlett, már a halál feni kését.
Hanem elöl, a tiprott kiskertben
feszengtek a színek üde-telten;
dögök közül,v érből, ürülékből
fejüket szűz nárciszok szegték föl,
havas, lenge csillagként, a napra
bíborcsipkés szájukat forgatva,
és jácintok, jácintok, az égnek
feleselő ezüsthamvas kékek,
s délceg tulipánok, piros-sárga
sávjaikat gyújtva a világba:
hogy’ lobogtak mind-mind hogy’ nevettek
csókjára az örök Kikeletnek!
Ó, növények, naiv bizodalma!
nyújtván boldog ujjat a magasba,
jelentkeznek: itt vagyunk ám! élünk!
romlásból is életet remélünk! –
Gyöngéd példák, virágok, ti duzzadt
reménységek, - egyetlen vigasznak
ti jöttetek csillogdálva, csak ti,
a tántorgó családot fogadni.
Komor képek az elmét kikezdték, -
ti voltatok egyetlen kedvesség,
kis virágok, satnyán is mosolygók,
emberhitet hirdető heroldok,
korcs nárciszok, koldus százszorszépek,
virágai csúfságnak, pörnyének,
de virág mind, s mind a fény felé tör,
minden ellen,m aga-erejéből…
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 51-52. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése