A SZÁZÉVES SZÓZAT
Remekművek tulajdonsága, hogy a bennük rejlő tartalom,
részben vagy egészben, mindig időszerű. Élőbeszédünk és irodalmunk legkisebb
értelmes eleme, a szó - mely maga is tökéletes, befejezett remekmű - idők
folyamán alig észrevehetően változtatja színét, jelentése új és új árnyalatot
kap. Kaméleonként hasonul a korok igényeihez, hogy megvédje és örökkévalóvá
tegye életét. Színjátszó drága selymek más-más oldalról, más-más világításban
nézve, hol kékeslilának, hol halványpirosaknak, hol tüzes zöldeknek látszanak.
Mozgékonyság, elevenség, mindig változó, reszkető és lüktető élet ömlik el
redőikben.
Különös, de való, hogy a nagy remekműveknek - a bátraknak és
szókimondóknak különösen - mind ilyen mimikri-tulajdonságuk van. Csodálatos
rugalmassággal, a színváltozás játékos könnyűségével védekeznek az idők
színtelenítő és gyilkoló támadása ellen. Más-más korokban más-más igazságok,
újabb szépségek gyúlnak ki bennük. Amit valaha nagyra tartottak belőlük, ma
talán nem is értjük, de a veszteségért vőben kárpótol az újonnan felfedezett
időszerűség. Döbbentő, ahogyan évszázados alkotások bele tudnak szólni mai
életünkbe. Már-már porosodó könyvek, haldokló írások villanyozódnak új életre,
belekiabálnak napjaink történelmébe és ragyogva lépkednek tovább a halhatatlanság
útján.
Mindezt abból az alkalomból mondtuk el, hogy Vörösmarty
Szózata most töltötte be századik életévét.
Hasztalan volna most annak fejtegetésébe bocsátkozni, hogy
miért remekmű ez az írás, mely a magyar nemzet második himnusza lett. Széptani
magyarázatokkal nem is világítanánk rá úgy, mint ha egyszerűen csak azt
tekintjük: mi marad élő és időszerű a nagy költemény igéiből. Cseppet sem volna
csodálatos, ha a száz esztendő alatt lezajlott események, a történelem viharzó
fordulása, a magyarság nemzettestét ért rázódtatás, a magyar lelkek gyökerestül
megváltozott gondolat- és érzésvilága egyszerű irodalom-történeti emlékké
fokozták volna le a százéves verset. Hiszen volt már példa arra, hogy népszerű
és közszájon forgó írások múmiává száradtak és belehulltak a hideg felejtésbe.
Mit is mondhatna a százéves Szózat nekünk, új világban élő, a magyar politikai
közösségtől elszakadt magyaroknak? Szólhat-e hozzánk eleven és érthető hangon
ez a más korok más magyarjához írt költemény?
Éppen azért remekmű, mert tisztábban és érthetőbben beszél
nyelvünkön, mint száz más, politikai időszerűség-szülte írásmű. A más
szándékkal, más okokból, más körülmények között írott sorok egyszerre színt
váltanak, amint a mi korunk és a mi földönk környezetébe illeszkednek és
hangosan sugallják a hozzánk egyedül méltó és számunkra külön értelemmel
terhelt hitvallást: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod
kell!" Kaphatnánk-e alkalomszerűbb parancsot a múltból, mint a helyünkön
való kitartás parancsát? Érhet-e költőtől megrázóbb figyelmeztetés szívünkhöz,
minthogy szenvedésekre, megpróbáltatásokra való tekintet nélkül kell megállnunk
a sarat ott, ahová végzetünk állított. Ha nem tudunk használni, akkor is
használunk avval, hogy itt vagyunk és eggyel többen vagyunk. Ez a mély hangú
harangként zengő intelem érkezik hozzánk Vörösmarty Szózatából, egy évszázad
messzeségéből.
(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és
prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése