Ezt a lantot, gyűlölt lantot,
De régóta verem már,
Hogy ne adjon többé hangot,
Darabokra töröm már.
Vén költő én, a bolondját
Hej nem járom már tovább,
Lantverésnek gyűlölt gondját
Ifjabb népnek adom át.
Megvert engem a nagy isten,
Ki áldást és átkul oszt,
Amióta járok itt lenn,
Úti társam e koboz,
Miatta nincs pihenésem,
Zaklat, hajszol a csalárd:
Hajrá, hajrá! dalra készen!
Szebb dalt, jobb dalt, büszke bárd!
Örömömet elemészti,
Súgván: Öntsed dalba azt.
Bánatomat még tetézi,
Dalra bírván a panaszt.
Álmaimban, lázas éjben
Ezer dallammal zavar
És ha járok nappal ébren,
Egyre zengőbb dalt akar.
Elmém szívja, vérem issza,
Elsorvasztja a velőm. –
Uram, vedd e hangszert vissza,
Nincsen hozzá már erőm!
Hisz nem élek, semmi élvet
E világon nem lelek,
Örök daltól már e lélek
Önmagáé nem lehet.
Hogyha adtál ember-testet,
Vért és vágyat én nekem,
Hadd, hogy emberré lehessek
És élvezzem életem’
S ne csupán testetlen, dalban,
Csüngve csalfa hangokon. –
Gonosz hangszer, átkos hajlam,
Vessz el, ádáz zsarnokom.
Ezt a lantot, gyűlölt lantot,
De régóta verem már,
Hogy ne adjon többé hangot,
Darabokra töröm már.
Vén ellenség, porba véled,
Nem ölöd már életem.
Hej, ezentúl élek, élek
S más dalol majd én nekem!
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése