József
Attila új versei.
Új
Európa Könyvtár kiadása.
Budapest,
1931.
J
ó z s e f A t t i l a fiatal költő. Amint verskötetének utolsó
oldalán látom, már 1929-ben jelent meg verseskönyve. Sajnos, azt nem ismerem s
így József Attilát sem ismerem egészen: két évi futásának grafikonját nem
látom, abból előre következtetni nem tudok s az összehasonlítás élvezetéről is
le kell mondanom. De így is van valami tenyérjóslásszerű érdekesség, valami
grafológus-izgalom abban, amint negyvenoldalas kis füzetét kezemben tartom és
olvasok belőle.
Az
utolsó évek magyar verstermésében alig emlékszem vissza könyvre, mely ennyire
lekötött volna: érdeklődő, mondhatnám, lelkes tetszésemet és egyszersmind heves
ellenkezésemet ilyen mértékben hívta volna ki. Mert a József Attila verseit szeretni vagy nem
szeretni: ízlés dolga. El lehet képzelni jogos ellenérzést is ezekkel a
versekkel szemben, valami kis fuldoklásfélét ebben az atmoszférában.
A
nincstelen csavargók szájas, zamatos, helyenként drasztikus beszéde a József
Attila lírája. Mindent mer, mint a betyár, akitől semmit sem vehetnek el s
fületlen gombnál életét sem becsüli többre. Lomha jobbágydörögés, jóízű
betyárság, szimplista elbúsongás kószál sorai között. A saját nagyságát, költői
több-voltát egyetlen szóval sem akarja olvasóiba szuggerálni. Sőt
akasztófahumorral figurázik saját magán, mint krumplit-evő paraszt, vagy félszeg
legátus. El akar törpülni, egynek a sok közé és személytelenül, a sokak hangján
beszélni mint a népköltészet.
Egy-egy
versén igaz művészet csillog. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek
reggeli harmatáé.
A
magyar költői nyelv fejlődésének két ágba szakadása csaknem egyidejű a magyar
költészettel. De a Kazinczy nyelvújításától kezdve egészen szembeszökő. Az
egyik ág a magyar nyelv zamatos, erős ősi törvényei szerint Adyig vezetett,
kifejezve mindazt, ami csak képzettársításban, szóban, képben, fordulatban
kisajátíthatatlanul, tősgyökeresen és lefordíthatatlanul magyar. A másik ág
nyugat felé kanyargott s magába gyűjtötte a nyugati gondolkozás összes
mellékfolyóit. Ennek a folyamágnak partjain nyíltak ki azok a liliomok, melyek
a Louvre kertjében, vagy a Stefan George háza előtt is nyílhatnak. Ez az ág
torkollik a Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi pazarul csillogó, ideges, finom
költészetébe.
Ebben
a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre
költői útjának első igazi és helyes folytatója. Nem szellemet és nem ideológiát
kapott József Attila Adytól, hanem intelmet: visszafigyelni őseink
nehéz kongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszagú beszédére.
Bármennyire
idegen is nekünk ez a beszéd, bármennyire érezzük, hogy mit öncél, zsákutcába
vezet s csakis nyelvgazdagító jelentősége lehet: mégis jól esik figyelnünk reá.
Mintha hatodik ősanyánk bölcsődalára emlékeznénk vissza halványan, egy-egy
elrévülő pillanatra. Mintha Balassa előtti virágénekeket hallanánk. Mintha
torban éneklő regösök hangfoszlányait dobná vissza valahonnan a szél.
Helyenként a kuruc rigmusok naiv muzsikája ébredezik benne.
Kit
ne illetne meg az ilyen muzsikájú József Attila-vers?-:
Futottam,
mint a szarvasok,
lágy
bánat a szememben.
Famardosó
farkasok
űznek
vala szívemben.
Aggancsom
rég elhagyám,
törötten
ing az ágon.
Szarvas
voltam hajdanán,
farka
leszek, azt bánom.
Farkas
leszek, takaros,
Varázsüttön
megállok,
ordas
társam mind habos;
mosolyogni
próbálok.
S
ünőszóra fülelek.
Hunyom
szemem álomra,
sötét
eperlevelek
hullanak
a vállamra.
Urakra
szórt paraszt-átka, mint a Lúdas Matyi új fejezete. Mint valami középkori
magyar ráolvasás:
Habos
tengert egyengessen
a
vasfogú boronával!
Hosszú
szárú esőt vessen,
gyüjtse
boglyába fiával!
S
ha már van elég halpénze,
kárászoknak
nyisson kocsmát!
Örvénysüveg
a fejére!
Húzzon
vízigödör-csizmát!
Ám
ennek a sajátosan érdekes és erős formának belső tartalma: majdnem semmi.
Egy-egy igazi elrévülés, zsúpfedelű házak közötti kószálás, boglyatövi pihenés,
anyaelsiratás: valódi költőről tanúskodnak. De ez még vajmi kevés.
Program-versei mögött nincs belső aranyfedezet. A proletárságot parasztnyelven
beszélteti. Tanyai csendű képeinek fülledt melegét, melyben parasztok
egyenesítik és élesítik a fenyegető kaszát, hideg és disszonáns fuvallattal veri
szét egy-egy költőiesített, tudákos marxi szólam, vagy
„elvtárs"-megszólítás. Hideg fejjel
m e g t a n u l t program és
ideológia ez József Attilánál. Még akkor is csak megtanult, ha esetleg a saját
bőrén tanulta meg. (Ezt meg kellett mondanunk, bár p r o g r a m j á v a l talán sokkal inkább egyetértünk, mint
egyetérzünk k ö l t é s z e t é v e l.)
Még
néhány szót a könyvecske végén közölt Villon-fordításokról! -: Költőkre még
saját írásaiknál is jellemzőbb, hogy a világ írói közül kit választanak ki
fordításra, hogyan fordítják és hogyan ferdítik őket.
József
Attila ösztönös költőiségét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy éppen
Villon-tól fordított. Kötetének átolvasásakor háromszor is eszembe jutott, hogy
magyar Villon-nak nevezzem őt, még mielőtt felfedeztem volna a kötet végén levő
fordításokat.
Míg
Tóth Árpád és Szabó Lőrincz csillogó művészettel, hibátlanul szép sorokban
adják vissza Villon verseit, József Attila gorombán döcögő, betyáros sorokban
varázsolja elénk Villon csirkefogósan nagy lelkét. De túllő a célon: erősen
József Attila lesz Villonból, túlságosan szegénylegény, nagyon is hortobágyi
levegővel...
(Forrás:
Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp.,
1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése