Dsida Jenő: A félszáz esztendős Ady Endre

A sohasem pihenő nagy fekete madár, a suhogó Idő ötvenszer lebbentette meg szárnyát azóta, hogy a sötét szemű, szomorú titán ellátogatott hozzánk. A negyvenegyedik szárnylebbenésre már el is távozott: talán nem találta érdemesnek tovább időznie ezen a bánatba borult sárgolyón. Mire magunkhoz térhettünk volna a világon végigseprő, szörnyű vérzivatar után, - a mesebeli óriás más sehol sem volt. Úgy szülték a csillagok erre a keserves erdélyi földre, hogy „sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse" nem volt senkinek. A gondolatai külön gondolatok volta, - az álmai, a vágyai, a hitei: külön lélek. Ha ki közeledett hozzá, csak azért tette, hogy legyen kibe ütni, harapni egyet s így ki-ki levezethesse lelke feszültségét, mely a különös záporszagú idők jele volt.

Keserűen nagy  megnemértések között énekelte szét életét a huszadik század eleddig legnagyobb magyar vátesze, akinek korszakalkotó nagyságát ilyen szák keretek között még csak sejteni sem lehet. Különben is távol áll tőlünk a közvetlen Ady után következő nemzedék eruptív, ma már szükségtelen lelkesedése, mely az üldözések közepette hasonló lélektani törvényeken alapulhatott, int az ősi katakombázó keresztények rajongó önfeláldozása. Ma már Ady alakjának kontúrjai körülbelül tisztán rajzolódnak elénk s ha valaki még hébe-hóba meg is próbálja ezeket a körvonalakat elrajzolni: kísérletét nem lehet többé komolyan venni.

Nekünk, erdélyieknek különös jelentőséggel bír az a tény is, hogy Ady Erdély szülötte. A Makkai püspök Ady-könyvében remekül kifejtett „humanumot", „vox humanat" csak Erdély levegőjében lehet úgy fölszippantani, mit Ady halló fülei és érzékeny lelke beitták. De Ady sem tudott többé Erdélytől menekülni; már a háborús idők közepén belesajdul valami:

Fáj a közelség: messzire megyek

s az ősi Tuhutum-hágta hegyek

Felejtődjenek, halványodjanak

S minden az itthoni pusztulásból:

Nekem elég marad.

Egyik prózai munkájában, melyet vallomásoknak nevez, Erdélybe veti a megjobbulás minden bizodalmát. - És Erdély mai lírájából, bár tompán és messziről zöngve, de mindenhol kiérezhető az Ady-intonálás.

A jelen Adyt-olvasó ifjú nemzedék szinte sóbálvánnyá mered arra a gondolatra, hogy lehetett valaha nem érteni Adyt. Minden szava élesen elhatárolódó és keményen kijegesedett. Ami pszichoanalitikai tudatalattiság és álomszerű rapszodikusság van írásaiban, az a mai műélvező ifjúságot korántsem hozza zavarba.

De nem hozza zavarba őket az sem, hogy Ady emlékének kicsinyes közömbösei - miután az érdemi viták nem adták számukra a kívánatos eredményt - egy semlegesítő gesztussal próbálják elodázni generációnk ítéletét. A megformulázott jelszó: Igen közel áll még hozzánk Ady forradalmi egyénisége, egész jelentősége, hogysem végleges ítéletet tudnánk mondani nagyságáról. Majd a jövő.

Ez kényelmes így, de valótlan.

Tény igaz, hogy ma még túlságosan benne élünk ebben a zűrzavaros századelőben, a felkavart világhullámok még korántsem simultak el az általános megnyugvás szélcsendjében, de ebből a tényből az Ady megbírálhatatlansága mellett kovácsolni érvet, esztelenség. Esztelenség, mert maga a történelem bélyegezte esztelenséggé. Mint ahogyan az emberélet rövidségét és hosszúságát sem tisztán az esztendők száma határozza meg, hanem a benne kifejtett tevékenységek mennyisége, az élmények összesűrűsödött, avagy széthígult egymásutánja, éppúgy a történelmi korszakok mértékegységének sem lehet csupán az évtizedek mennyiségét számítani be, hanem a történelmi eseményütemek andante-ját, avagy allegretto-ját. S aligha volt még olyan korszak a történelemben, mely olyan rapszodikusan mutatta volna föl a legkülönbözőbb jellegű tömegpszichológiai, faji, politikai és kulturális alakulatok hullámzását, mint jelen századunk eleje.

A spanyol inkvizíciók kora talán közelebb állt Petőfihez, mint mihozzánk a háború-előtti Ady-korszak. S éppen ezért bízvást állíthatjuk, hogy Ady kora, bármily közel is áll hozzánk az időben - most már minden bűnével, erényével, minden szereplőjével, kulisszájával és rendezőjével történelmi távlatban áll előttünk.

Mert nem lehet akkora változást és olyan irányú változást elképzelni az emberi lelkek összetételében, mely valaha is paralizálni tudná azokat az értékhatásokat, melyekbe Ady abszolút művészi nagysága beágyazódott. Ami Adyban érték, az éppen azért érték, mert örök és elkophatatlan s az éppen olyan ma, mint volt tegnap s lesz holnap és egyforma tisztán megítélhető immár a szépet-sóvárgó és önkéntelenül esztétizáló lelkek ablakából az idő bármely távlatában.

Mert hiába csinál Zola Emil biológiát, Courths Mahler pedig szirupos befőttlevet a szerelemből,a szerelem mindörökké az marad, ami az Ady költészetében: két lélek és test sors rendelte, önmarcangoló egymás felé vergődése, megvilágítva az édes semmiségek és borzongó misztikumok halványvörös reflektorával.

Hiába szakad szét az emberiség tízezer vallási szektára s hiába lármáznak nagyhangú atheisták, mint sötétben félő gyermekek, - az emberi megjobbulás mégis csak abban az örök emberi pietásban fogja gyökerét lelni, mely az Ady költészetéből, mint megrázó személyes élmény vetül elénk s mint borzalmas segélykiáltás harsan ki a végtelen diszharmóniából egy megsejtett kormányzó valakihez.

Hiába az apró lármásak „tied vagyok, tied hazám" utánérzett páthosza, de hiába az egyre szaporodó csapatok internacionale-kürtölése is, - a nemzetekké tömörülés tüneményének magyarázata mégis csak a fajiság, a faji hovatartozás vérben lüktető adottságán kell felépüljön s amíg magyar él a földön: Adyban magára kell ismerjen. Amikor Ady szidja a magyart: önmagát tépi, önmagát marcangolja véresre, mert magában látja megtestesítve egész szerencsétlen faját. S amikor Ady magyar támadói - ha ugyan vannak ilyenek, - nyílzáport zúdítanak rá, azok is csak önmagukat sebzik halálra, mert - édes Istenem! - ha Ady véletlenül szerbnek, vagy franciának születik, talán nem támad föl benne a magyar véralkatban kicsírázó üthetném-vághatnám keserűsége, hanem hangtalanul úszik tova ő is az árral. És talán ha mai Ady-ellenes irodalmi „vezérférfiaink" német, vagy olasz ég alatt látnak napvilágot és ott jutnak szóhoz, ma már Ady nevét régen a pantheonok ormára verekedték volna. Magyar siralom, magyar vívódás, magyar végzet!

És hogy levezetésünkben megtegyük az utolsó lépést, ki kell hangsúlyoznunk azon körülményt, hogy a nyelv zenéjének, szókapcsolásának, gondolatfűzésének, általában annak, amit a költészet testének nevezhetnénk, Adynál nagyobb mesterét mai fogalmaink szerint nem lehet elképzelni. Az átlagművelt, Adyt-olvasott mai embernek ez oly világosan és tudottan tűnik szemébe, hogy minden fejtegetést feleslegessé tesz.

Hiába jön dadaizmus, futurizmus és más izmusok rengetege, ezek csak azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a jelenben senkinek sem szabad többé úgy írnia, mit Ady tette. És nemcsak azért nem szabad, mert már Ady megtette, hanem azért sem, mert az általános korízlés ma ismét egyebet kíván. Értsük meg jól: a korízlés csak a mindenkori jelennel szemben folyvást változó, a múlttal szemben soha. Ma már nem írunk époszt, de Homérosz örökszép marad, ma már fejlett verstechnikánk van s a nyelvi zsonglőrködés ezer eszköze áll rendelkezésünkre, ám a primitív Balassi öröknagy marad, - ma már nem írhatunk az Ady Endre hangján és ez a hang mégis örökké tiszta csengésű és el nem halkuló marad.

Mindez pedig összefoglalva azt jelenti, hogy Ady örök emberi és örök magyar emberi új lírája a mai ember szemében már csak a múlt forradalmát jelenti. Vagyis, hogy Ady a mai művelt közönség, főképpen pedig a műélvező ifjúság szívében nem „modern" többé, akiknek irodalmi létjogosultsága még vitára adhat alkalmat, hanem sötét magyar homloka körül babérkoszorúval, a nagy lelkek gloriolájával belépett a klasszikusok mozdulatlan, de mindig lelkeket mozgató glédájába.