- Emlékül –
Szép arcod már tilalmas nekem, s fáj is,
mint sápadt rabnak künn a nyári fény.
Mind messzebb száll veled gyors, büszke csónak,
pár nap még,… s én egy halott, régi tónak
evezgetek majd bús, sötét vizén.
… De most, sietve, míg az éj leszáll,
versemben arcod még egyszer kivésem,
s mint szobrász, ki csodás kövekre vár,
kutatok a szép szavak erdejében
pár nemeset, hozzád méltót, ha van, -
s amit remeknek formáltam ki, képed,
nem gyönyörködik abban, csak magam…
Ott állsz lelkemben, hol legtöbb a fény…
Nevetem már csak, hogy szállnak az évek:
így tartlak meg, ahogy most látlak én,
s el nem vehet már tőlem senki téged.
Ott őrizlek majd áldott, tiszta Szép,
tőled tanulok lenni vígnak, jónak…
Olyan vagy, mint oltáron drága kép,
vigasza fáradt, bús börtönlakónak.
Olyan vagy, hogy az út mind hozzád vezet,
és boldog lesz, és szomorú, ki lát,
mert gyönyörű a szemed, a két szemed,
s jaj, gyönyörű a szád…!
Forrás: Győri Szemle XIV. évf. 1943.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése