Amerre nézek, hegykoszorú
Fellegit küldi a völgybe,
Azért e tájék oly szomorú,
A vihar mind ide tör be.
Hegyszakadékok rejtekiben
Szél-fiak egymásra únnak,
Ide ásítnak zord hidegen, -
Rózsáink ezektől húllnak.
Fagy ül az ormon, hó-takaró,
Télen is, nyáron is végig,
Dermesztve szágúld onnan a hó, -
Gyümölcsünk azért nem érik.
Későn jön ide a fecske-madár
És korán indul el innen,
Mert hideg börtön e bús határ,
A hegyek rabja itt minden.
Még a szívünk is szomorú rab,
Rajta ül árnya sok hegynek,
Azoktól lessük, süt-e ma nap?
S örvendünk néha a kegynek.
Nyomasztó gondban, mély boru közt
Álmodunk hangtalan, titkon
Égről, mely forró fénybe füröszt
Végtelen és szabad síkon.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése