Dsida Jenő: Csontváz (1931.)

Az igazgató - szikár pap - azt mondta róla egyszer: Az az istentelen ember.

Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött: Az az istentelen ember.

Csakugyan furcsa ember volt Sárossy. Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta és csaknem vállig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt. Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, malájisárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá.

De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása. Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött - ami gyakran megesett - és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, perzselő, tüdővészesen lobogó lett a szemek tüze is.

Alig volt harmincöt éves.

Mi, diákok, nagyon szerettük.

Mikor legelőször jött be a hetedik osztályba, tanév elején, padról-padra járt és férfias komolysággal fogott kezet mindegyikünkkel.

- Sárossy Péter vagyok. Én fogom maguknak a biológiát és a kémiát tanítani.

Ez a föllépés tetszett nekünk, imponált. Hiúságunknak is jólesett: felnőtteknek, férfiaknak éreztük magunkat.

 

A helyzet később sem változott meg. Sohasem éreztette, hogy ő a tanár és mi tanítványai vagyunk. Magával egyenrangú, értelmes, felnőtt embereknek tekintett bennünket, akikkel lehet és kell is komolyan beszélni. A természettudomány kusza és mégis egyszerű titkaiba úgy avatott be minket, mintha legjobb barátainak tenne őszinte, bizalmas közléseket. Közvetlenül, nagy érdeklődéssel beszélt, egyszerre csaknem mindannyiunk arcába nézett, mint az olyan emberek, akiknek nagyon fontos, hogy jól megértsék őket. Csodálatos dolgokat dobott közénk, horizontot nyitó nagy, tág szavakat. Izgató, mély titkokról bontogatta a lepleket. Nagy kitérőket csinált, a tudomány minden ágát segítségül hívta mondanivalói színezésére. A világok keletkezése, az élet megjelenése és fejlődése a földön, az ember lassú és fokozatos kialakulása érdekfeszítő elevenséggel peregtek le szemünk előtt, mint valami hatalmas, lenyűgöző színjáték.

Senkit és semmit sem gyűlölt, csak a butaságot. Azt beszélték róla, hogy nincs vallása, semmiféle felekezethez sem tartozik. Áradó, sodróerejű mondatokban szidta azokat, akik hajdanta kárhoztatták Galilei tanításait. Utált minden misztikumot, szertartást, babonát. A bozontos, kutyafejű emberben egy görög filozófus tiszta szelleme s egy Voltaire hidegen csillogó szatírája lakott. Emlékszem, egyszer azt mondta:

- Gyűlöljék és üldözzék, kérem, a butaságot, mert az orvostudomány haladtával lassanként ez marad, mint egyetlen gyógyíthatatlan betegség a világon.

Máskor pedig, egy beszédes, gyönyörű óra végén, köhécselve és barátságos mélabúval mondta:

- Ha valamikor nagy szomorúságuk lesz - biztosan lesz, mert az mindenkinek kijár -, jusson eszükbe a végtelen világegyetem. Nézzenek sokáig az esti égre, melyen pislognak és szikráznak a mérhetetlenül távoli csillagok és gondolják el: mint forog a föld és suhannak a bolygók a nap körül, hogyan rohan a nap ismeretlen, félelmes célok felé és hogyan keringenek, száguldanak a tejút milliárdnyi naprendszerei a felfoghatatlan éjszakában. - Meglátják: megvigasztalódnak. Olyan kicsinek látják majd saját életüket gyötrelmestül, bánatostul, mint amire még csak gondolni sem érdemes.

Úgy fejezte be, mintha csak a másnapi leckét hagyta volna föl:

- Ezt ne feledjék el, kérem! Ne feledjék el!

Szinte megszépülten mosolygott, mikor fölállt és kiment.

Eleinte jó tanárunk és jó barátunk, később már jó pajtásunk is lett Sárossy tanár úr. Név szerint ismerte a lányokat, akikkel a Kossuth-kertben szoktak sétálni a hetedikesek. Sokat tréfálkozott és évődött velünk. Héba-hóba mi is megengedtünk magunknak apróbb, gyermekidőkben bevált csínyeket, melyekért sohasem haragudott meg. Mogyoróhéjat tettünk széke alá, bekrétáztuk a katedrát s mikor nagyot reccsent a szék és egyidőben vastagon krétaporos lett a Sárossy tanár úr kabátja, harsány nevetésbe törtünk.

- De barátaim, - kiáltott öl tettetett fölháborodással, - a ruha pénzbe kerül s nekem nem a papám csináltatja a kabátokat!

Kis ideig nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán hirtelen elkomolyodott:

- Kevés az idő, barátaim, már február van. Gyorsabb iramban kell haladnunk, különben kifogyunk az időből. Lássunk ahhoz, amiből élünk. Így ni!

Rekedtes, mély hangján magyarázatba fogott s mi mozdulatlanul, feszült csöndben figyeltük minden szavát.

Egy álmosító, orrhangú franciaóra után úgy hajtott ki belőlünk a csintalan jókedv, mint az iskolaudvar csenevész fából a rügy. A március végi napfényben aranyosan füstölt a tízperces szünet fölvert pora, szaladó lábak döngtek a folyosókon és zűrzavaros diáklármától visszhangzottak a lépcsők.

A hetedik osztály az emeleti folyosó végére esett. Tudtuk, hogy a felügyelő tanár sohasem jön arrafelé, azért nem is mentünk le a napos és zsúfolt udvarra. A tanteremben jobban eltelt az idő. Énekkart szerveztünk, Nagy Feri dirigálta s a ragyás énektanárt utánozta. Taktusra vertük a padot. Huzella Győző, az izmos futballista, már harmadszor csukta be a kis magoló Pataky előtt az embertan-jegyzetet s az mindannyiszor rákvörös lett a méregtől. Lósz Béla volt az osztály bohóba; hosszúnadrágos hetedikes létére is nagyokat nyerített és éktelen port vert föl örökös cigánykerekeivel.

Természettanóra következett. Pécsi Gyuszi, aki szertáros volt, nagyot rikkantott:

- Megyek a komáért!

Komának a csontvázat neveztük, melyről az emberi csontozat különféle részeit tanultuk s melyet le kellett rajzolnunk fekete és piros ceruzával a jegyzetünkbe. Rozsdás dróttal összekötött, megsárgult csontváz volt, kissé megroggyanva állt fekete talpazatán, mintha leskelődnék. Nekem mindig a hosszú, néma tejesembert juttatta szembe, aki otthon minden reggel bejött a konyhába.

Töméntelen mókát követtünk el a csontvázzal. Legtöbbünknek tiszta, tágra nyitott szeme volt még s az üres szemgödrökben nem láttunk egyebet, mint két nevetséges, értelmetlen, fekete lyukat. Távolról sem emlékeztetett bennünket a halálra, eszünkbe sem jutott, hogy bennünk is ilyen csontok meredeznek és mozognak. Ha nyakkendőkötéskor a tükörbe néztünk, kitelt, piros arcot láttunk benne. Legföljebb a pattanásaink okoztak bosszúságot.

Most is nevetve, vagy közömbösen fogadtuk a komát, mikor Pécsi Gyuszi meghajlította és előre nyújtotta, hogy beférjen az ajtón.

- Nézzétek, éppen olyan, mint Sárossy! - kiáltotta valaki.

- Csakugyan, - mondta Pécsi szakértelemmel és lehunyta a bal szemét. - Öltöztessük föl!

Pukkadtunk a nevetéstől.

- Várjatok csak - röhögött Lósz és kirohant az ajtón. Néhány perc múlva visszatért, karján lobogtatva a Sárossy tanár úr kopottas, barna felöltőjét. Másik kezében ugyancsak barna, nagy karimájú, csúcsos kalapját tartotta.

- Honnan szerezted?

- Kiloptam a szertárból.

- Vajjon nem keresi?

- Ugyan, soha sincs rajta, csak reggel, mikor jön és délben, amikor elmegy!

Hamarosan felöltöztették a csontvázat. A kabátot panyókára vetették a hátán, a kalapot féloldalasan nyomták a fejébe, amint Sárossy hordta. Csakugyan hasonlított.

- Adjatok egy cigarettát!

Az is került. Benyomták a megsárgult, redves fogak közé. A nevetés valóságos bacchanáliába csapott.

- Állítsuk az ajtó elé, hogy szemben lássa, mikor belép.

Régen csöngettek már. Helyünkre szállingóztunk és tovább kuncogtunk a nagyszerű tréfán. Én is velük nevettem.

Akkor kinyílt az ajtó és belépett Sárossy. Pár pillanatig megütődve nézte különös másolatát, aztán hangtalanul, egyetlen mosoly nélkül levette a kabátot is, a kalapot is a csontvázról, a fogashoz vitte és fölakasztotta. A cigarettát is kivette és a sarokba dobta. Fölment a katedrára és leült. Szótlanul nézett maga elé.

Mi nevetni próbáltunk, de nem tudtunk. Valami rossz, valami megnevezhetetlen levertség esett a jókedvünkbe. Az ablakon egyhangúan, fájdalmasan zümmögött egy légy.

Sárossy fölnyitotta az osztálykönyvet, beírta az órát, aztán utánozhatatlan, mély komolysággal így szólt:

- Lássák, kérem, ez rossz tréfa volt. Nekem is vannak idegeim és vannak rossz gondolataim. Ki tudja, meddig nem fogom majd elfelejteni a tréfájukat. Mára elrontották a kedvemet.

Valami zavart, bűnös ijedtséget éreztünk. Nekem - nem tudom miért, - eszembe jutott Traddles a Copperfield Dávidból, a kis vézna diák, aki mindig csontvázakat rajzol a könyv szélére. Nagyon rosszkedvű lettem.

Sárossy tanár úr köhögési rohamot kapott, nem is tudott magyarázni. Feleltetni kezdett, jóságosan kérdezett és igazságosan osztályozott, mint mindig.

Három hét múlva már nem Sárossy, hanem Kozma tanár úr jött be a természettanórára, a fiatal, cingár helyettes-tanár, akinek csak a képleteket kellett tudnunk. Nem magyarázott, csak leckéket adott föl, melyeket szóról-szóra kellett megtanulni a könyvből.

-           -           -           -           -           -           -           

Telt az idő. Nyolcadikosok lettünk. Alig két-három napot jártunk iskolába újév után, mikor hirdetéssel jött be a pedellus az osztályba. Éppen Kozmának volt órája, ő olvasta föl a hirdetést. Az volt benne, Hogy Sárossy Péter tanár úr, aki a helybeli megszűnt római katolikus főgimnáziumnak kilenc éven át, a „Liceul Avram Jancfu" magyar tagozatának pedig három éven keresztül volt a rendes tanára, hosszas szenvedés után elhunyt. Kérik a növendékeket, hogy délután fél négyre az iskolaudvaron temetésre gyülekezzenek.

Mindenkit megütött a halálhír. Sápadt csönd borult az osztályra, mikor a sánta, fekete ruhás pedellus kibicegett.

- Szegény! - sóhajtott Pataky, a szőke eminens az első padban.

... Éppen tegnap határoztam el, hogy meglátogatom - villant eszembe ijedten. És eszembe jutott a tavalyi csontváz-tréfa is...

Kozma tanár úr leült, hallgatott: úgyis mindjárt csengenek. A fiúk sugdosódtak. Pécsi Gyuszi hozzám hajolt és a fülembe súgta:

- Kérdezd meg, hogy a délutáni magyar óra elmarad-e a temetés miatt?!

- Hagyj békét! - feleltem és gorombán ellöktem a vállammal.

A temetésen nagyon fáztunk. Csontot-velőt átjáró, januári hideg volt s már borongott a téli koraszürkület, mikor a városon kívüli temetőkapuhoz értünk. Egész úton lassan ballagtunk a gyászkocsi után. Mikor kiértünk a házak közül s a Szamos-hídon mentünk át, kis ideig elhallgatott az ének. Csak a kerekek dübörögtek tompán a híd deszkáin és a híd alatt korcsolyázó gyerekek sikoltozásai kanyarodtak élesen, vidáman a levegőben.

A csupasz nagy temetőben rendbe állítottak bennünket a sírgödör körül. Ijedt varjak rebbentek el és havat ráztak az ágakról. Toporogtunk a lábunkkal, fújtuk a körünket, úgy melegedtünk.

Először Reizer tanár úr, a kis göbölyű paptanár mondott beszédet. Hosszasan szónokolt, kicifrázva, olyan piros és vidám arccal, mintha anekdotákat adna elő. Utána a líceum igazgatója beszélt románul.

- Bár nem volt román ember - mondta, - kartársunk volt és mi szívből sajnáljuk őt. Azon dolgozott, hogy becsületes, művelt polgárokat neveljen a hazának, melynek hű fiai kell hogy legyünk mindannyian.

Végük Pataky Zolti, a nyolcadik osztály színjelese állt a sírgödör elé.

- Szeretett tanár urunk! - hadarta, mint a leckét, - te, aki a tudás aranymézét adtad nekünk eledelül és a szeretet fészkén melengettél minket, te már nem vagy közöttünk többé!...

Nem tudta befejezni, sírva fakadt.

Szinte rohanva indultunk hazafelé. Hangosan, lármásan, fölszabadultan beszélt mindenki. Az esti korcsolyázás körül folyt a vita. Volt, aki tánciskolába készült. Az utcákon kigyúltak a lámpák.

Én nagy hideget és ürességet éreztem. Már egyedül mentem, mikor rám kiáltott valaki a hátam mögött:

- Várj, öcskös! Jódarabon együtt mehetünk.

Hátranéztem és elpirultam. Osztályfőnököm volt, ősz hajú, görbeorrú, hórihorgas öregúr, aki mindenkit tegezett. Néha ivott és olyankor pofozott, még a hatodikban is.

- Jó estét kívánok!

- Hát látod - kezdte, - sic transit gloria mundi. Ez is meghalt, a Sárossy Péter. Majd mi is sorra kerülünk, fiam. Ott voltam a halálos ágyánál...

- Csakugyan? Ott volt a tanár úr?

- Tudod, nekem távoli rokonom volt szegény. Aztán nem volt senkije. Hónapos szobában lakott, kettesben a tüdőbajával. Mindig hideg volt nála. A tanárok közül sem látogatta meg senki, mióta beteg lett, - én sem kedveltem túlságosan, mert istentelen ember volt... De hát holtakról vagy jót, vagy semmit, mondták a latinok. Még a papot sem engedte magához... Rokonság, - rokonság...

Darabig magában mormogott, aztán folytatta:

- Nehéz estét töltöttem mellette, mielőtt meghalt. Nagy láza volt. Téged is emlegetett.

- Engem? Mit mondott? - kérdeztem elfulladva.

- Nem emlékszem már, nem is lehetett jól hallani. Később ki akart ugrani az ágyból. Utolsó öt percében aztán úgy beszélt, mintha teljesen magához tért volna. Pedig nem volt eszénél akkor sem. Azt mondta: utolsó kívánsága, hogy ne temessék el, hanem főzzék le a húst a csontjairól, csontvázát az iskolának adományozza. Hadd tanuljanak róla a fiúk... No, én itthon vagyok. Isten áldjon meg, fiam, Szervusz.

Egyedül maradtam a sötét, néptelen utcasoron. Szinte gyökeret vert a lábam, alig bírtam tovább menni. Újra eszembe jutott az a tavalyi csontváz a barna kalappal. Láttam, amint ott áll a Sárossy tanár úr ágya mellet és elhomályosuló szemébe vigyorog. Végső emlék az életből, utolsó üdvözlés e világból...

A rosszul sikerült és jóvátehetetlen dolgok zsibbasztó zavara lepett meg. Olyasvalamibe láttam bele, amibe még soha eddig. Furcsa, bizsergő szúrás facsarodott a torkomba s úgy éreztem, hogy én sohasem lehetek jókedvű többé.

Sokáig küzdöttem a sírással.

Aztán fölnéztem az égre. Kerek, nagy csillagok szikráztak csodálatos tisztaságban. Olyan nagy volt minden ott messze, olyan végtelenül nagy és nyugodt! Ünnepélyesség nélküli tanítás, életen túli csöndes komolyság. És a hideg, ezüstös csillagfénnyel béke és világok fölötti, kiterjedő, örök vigasztalás vetült a havas földre...

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára  Vigilia - Budapest - 1985.)