Lám Frigyes: Harsányi Lajos prózai művei

A világháború harmadik esztendejében lépett el Harsányi mint elbeszélő: kötetben összegyűjtve adta ki újságokban szétszórtan megjelent novelláit. Amint kötetének (A halálfejű pille, 1916.) halálfejű lepkével díszített címlapját megpillantottam, azt gondoltam, hogy a nádasok szelíd lelkű dalnokát megszállta a világháború rémregényének őrülete, hogy harci novellákat írjon á la Liliencron. Levetette, attól tartottam, a napkirálynak drágakövekkel kirakott aranybrokát palástját: fejére csapta a halálfejű huszárok fekete csákóját: kaszárnyát csinált keresztény múzsahajlékából és új költészetének prózatarackjából harminc- és –feles mesebombát lő közénk, hadd ijedjünk meg tőle egy kicsit.

Meg akarta mutatni, hogy az ő Életének Muzsikája nemcsak lágy altató dallam, hanem sárga trombitaharsogás, fekete puskaropogás és baljóslatú szirénaüvöltés is lehet.

De kellemesen csalódtam. Néhány lármás háborús elbeszélés mellett nagyon sok szelíd és halk szavú régi ismerősre akadtam, akikhez, itt-ott napilapok tárcáiban, folyóiratokban már volt szerencsém. Örömmel üdvözöltem pl. a Tűz a Hanyságban címűt, amelynek szimbolikája szembeszökő. Tűz volt a Hanyban, meggyulladt a nádas. Megvilágította az éj bársonyleple alatt simán álmodó Fertő! Ebben a pillanatban bent a vízen egy égőszemű, tüzes szörnyeteg tűnt fel,mely hatalmas tajtékot túrva rohant a túlsó  part felé. A megrémült nép sárkánynak nézte. Az egész falu találgatta, hogy mit kellene csinálni a sárkány elpusztítása végett. Másnap derült ki, hogy ez a szörnyeteg motorcsónak volt.

Így jelen meg az isten háta mögötti fertővidéken a Ma, a haladás, a kultúra.

A Sárgaruhás asszony maupassantos ügyességgel és eleganciával mutatja be azt a színésznőt, aki mindig színészkedik, még a férje halottas ágyánál is.

A Prépost című nagyszerű darab eszembe juttatja Ebner-Eschenbach bárónőnek híres elbeszélését, a Krambambulit. Ott egy kutyának kell választania jelenlegi jó kenyéradója és hajdani első, elzüllött gazdája között; - itt pedig, Harsányi meséjében egy fiúgyermeknek kell döntenie derék nevelőatyja és részeges édesapja között, és a gyermek úgy választ, mint a kutya; régebbi urához pártol; de a kutya különb, mint a prépost neveltje, jobban tépelődik, lelkiismereti furdalást érez.

A Kékkői klastrom keresztje azt meséli el, hogy az új guardián miképpen távolította el a kékfolyosó faláról a régi faragású túl naturalista Krisztus-szobrot  és hogy helyette egy szép, szelíd elefántcsontból készült, kellemes lágyságú és nem visszariasztó feszületet akasztat ki.

„Lent a falu alatt, a vashídon dübörögve futott át a hat órai gyorsvonat.” Harsányi evvel a szimbolikus mondattal azt akarja jelezni, hogy a modernművészetnek be kell vonulnia az Egyházba is. Az öregek hiába ellenkeznek vele. – De én, bocsánatot kérek, inkább az öreg guardiánnal tartok, nem fogom a fiatalok pártját. Vonzóbb és kedvesebb az a Krisztus, aki szenvedések árán váltotta meg a világot, akinek teste vérzik, akinek minden izma a fájdalomtól vonaglik, mint azok a gyárilag készített mézeskalácsos Krisztus-szobrok, émelyítő istenkefaragások, amelyek elegáns názárethi gigerlit ábrázolnak, gondosan szétválasztott, kisütött frizurával, pomádés szakállal, rózsaszínű vagy azúrkék és aranyszélű selyemköntösben. Még csuda, hogy a festő vagy képfaragó nem tett monoklit az Üdvözítő szemébe! Krisztus szegény ember volt, nem költött szabóra, borbélyra, nem manikűröztette körmeit, és épp ezért nem szabad belőle, Huysmans korholó szavai szerint, vasárnapiasan kicsípett érzelgős vizesnyolcast csinálni. Az öreg barátnak igaza van a fiatalok fityfiritty csecse giccsével szemben. A Grünewald Krisztus-képe sokkal kifejezőbb, mint Rubens és Murillo jól táplált Adonis-Jézusai.

Érdekes, hogy Harsányi prózában dolgozta fel újra Coppée Buddha-legendáját, amelyet előbb már versben lefordított az Új vizeken című kötetében. Harsányi első prózai kötetében van néhány darab, amely nem egyéb, mint háborús vezércikk novellisztikus formában. Sok ezekben a tendencia és kevesebb a művészet. Természetes, hogy a háborús inspirációjú darabok közt van jó is, így pl. a címnovella is az. A Hősök éjféli miséje is tündöklő ékszer. Itt jelentkezik először Harsányinak az a művészi ereje, amely későbbi regényeiben nagy szerepet játszik: ecsete igen ügyes káprázatos víziók felidézésében. A haldokló hadnagy betéved a hősök éjféli miséjére. Látja, hogy hogyan járulnak Krisztus trónusa elé Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, Szent László, szóval azok, akik később Harsányi kedvelt regényhősei lettek.

Harsányi még sok novellát írt az Élet-be, máshová; ezeket össze kellene gyűjtenie és kiadnia. Van köztük sok nagyon érdekes, így pl. A nap és a hold harca (Élet, 1916.) Doppelgänger-témát dolgoz fel.

A Halálfejű pille stílusán mindenütt ott van a gyári pecsét, megismerni rajta Harsányit, a jelzők aranyművesét, a prépost pl. régi hűs klasszikusokat olvas, stb.

A novellás kötetre következett egy kis regény: Az óra egyet üt (1916.) A modern borzadályos és pszeudotudományos műfajba sorozható. A kísérteties mesékben modern ember már nem hisz, ezek helyét elfoglalják a tudományos mezben fellépő fantazmagóriák és utópiák. Hoffmann E-Th. A. használta el először a hipnotizmus, szommambulizmus, kettős öntudat, telepátia, távolba látás tüneményeit novella-témáknak. Poe Edgar és Jules Verne a fizika, technika, asztronómia, geológia és kémia vívmányait értékesítették mint regénytárgyakat. Bulwer, Hall Caine, Panizza, Hans Heinz, Ewers, Corelli Mária az okkultizmus és teoszófia babonáiból, a spiritizmus titkaiból kovácsoltak tőkét. Az angol Wells egész regénysorozatot írt, amelynek fantasztikuma tudományos teóriáknak kibányászása. (Az időgép. Dr. Moreau szigete. Az első emberek a Holdban. A láthatatlan ember.) Wells művészete abban áll, hogy elfogadhatóvá tudja tenni a legképtelenebb abszurdumokat ps, pl. hogy valaki láthatatlanná tud válni. Harsányi olyan ötletet dolgoz fel, amely méltó volna Wells tollára. Arról van szó a regényben, hogy egy győri orvos feltalált egy boszorkányos masinát, amelynek segítségével ki lehet számítani minden embernek még hátralevő életkorát és halálának pontos dátumát, feltéve, hogy váratlan szerencsétlenség vagy véletlen ragályos baj nem éri. Ez a gép azonban sok bajt és katasztrófát is okoz. Tulajdonosa ezért szét is rombolja. Azóta ismét senki sem tudja, hogy melyik órában jön érte a hideg Kaszás. Boldogok vagyunk, hogy nem látunk a jövőbe, boldogtalanok lennénk, ha sikerülne valaha azt a fátyolt fellebbentenünk. (A regény győri vonatkozásairól lásd Lám Frigyes értekezését „Győr a magyar regény és novellairodalomban”.)

A regény nagyon érdekfeszítő. Amíg olvassuk, hiszünk a mesében, hiszünk a pokoli gépben is. Hogy lírai költő írta, abból is látszik, hogy saját magát is belekomponálta a regénybe. Káldy, a városkáplán, aki az egész mesét bölcs glosszákkal fűszerezi és erkölcsi intelmekkel teletűzdeli, elárulom a gyöngébbek kedvéért, maga a szerző nem civilben, hanem reverendában. Akkoriban káptalandombi lelkész és 1912-től kezdve a Dunántúli Hírlap szerkesztője.

Kár, hogy Harsányi nem írt több elbeszélést ebben a modorban, amely olyan jól illett akkori szimbolisztikus irányához.

1917-ben jelent meg folytatásokban az Élet-ben egy kis regénye: „Ami nélkül nem élhetünk.” Harsányi evvel húsz évvel előzte meg a korát. Földpolitikát sürgetett. A magyar föld legyen a magyar őslakóké, nem a beszivárgott idegeneké, költő azt tanítja, hogy a magyar „úr” dolgozzék, hogy a föld az övé maradhasson;a lába alól kicsúszott talajt pedig vissza kell szereznie ésszel és munkával. Egyszerű és hangulatos történetet mond el arról, hogyan váltja vissza a Puky-család az ősi birtokot, amely már-már az idegenvérű hitelezőé lett. Harsányi német és zsidó szereplői Jókai Ankerschmidt-jével mutatnak gondolatközösséget a magyar föld vonzó és átalakító erejére vonatkozólag. Harsányi azonban optimista az asszimiláció kérdésében, nem számít az asszimulációval. Nem minden asszimulált asszimilált is!

A regényben sok volt az aktuális pikantéria. Szép természetleírások, bukolikákat találunk itt, Harsányi-verseket prózában. Sőt egyik személye éppenséggel Harsányi-verseket szaval.

1920-ban Harsányi lefordította német fordításból Timmermans Felix flamand költő modern, vaskos humorú legendaregényét „A gyermek Jézus Flandriában”.  Kár volt lefordítani, át kellett volna dolgozni. Jézus Flandriában születik, ott nő fel, ott él, mintha maga is flamand volna; flamand humorral mesélik el történetét. Timmermans úgy tett, mint Rosegger a Stájer Bibliában, amikor „Korontálországba”, ahogyan Harsányi Stájerországot nevezi, helyezi Ádám és Éva, Noé, Ábrahám stb. történetét igen vicces, de sokszor drasztikus modorban. Az ilyesmi lefordíthatatlan. Jézust át kellett volna plántálni a Dunántúlra, a Balaton lett volna Genezáretz tava. Jézus a hegyi beszédet Tihany hegyén tarthatta volna. Az ónémet „Heiland” éposz szintén német viszonyok közé helyezte a megváltás történetét; a betlehemi pásztorok csikósok; Betlehem királyvár; a Timmermans műve, de fordításban humora erőltetettnek, ízetlennek látszik.

A regényben Harsányi a flamandhelyeknek francia nevét használja, Bruges és Gand szerepelnek Brügge és Ghent helyett, ez pedig csak olyan, mintha francia nyelvű, de magyar tárgyú könyvben Klausenburgot, Raabot és Stuhlweissenburgot írnának.

1927-ben kezdte a költő a magyar szentek életét regényesen bemutatni.

1927-ben jelent meg Harsányi első hagiografikus elbeszélése: „A szent asszony. Magyarországi Szent Erzsébet életregénye.” A komoly történetírás azóta már megszabadította Erzsébet alakját a körülötte vadul elburjánzott legendák hajtásának fényes, de torzító árnyékától. Karl Wenck és Helmuth Mielke protestáns kutatók teljes igazságot szolgáltattak neki; egyénisége és szent nimbusza csorbát nem szenvedett, de hazug mesékre nincs szüksége. Weismantel Leo, a katolikus író, aki halálos ellensége minden áhítatos giccsnek, elénk állította a források alapján a szent igazi alakját. (Érdekes, hogy Szent Erzsébet levéltári kutatások alapján ősanyja Vilmos császárnak és Ferenc Józsefnek, de Goethének, sőt Luther Mártonnak is!) Elisabeth Busse-Wilson a modern psychoanalysis segítségével akarja megérteni a szent asszony egyéniségét.

Busse-Wilson és Weismantel művei 1931-ben jelentek meg, az Erzsébet-jubileum esztendejében; ezeket tehát Harsányi nem ismerhette.

1928-ban megjelent művét teljesen Montalembert híres könyve után írta (Sainte Elisabeth de Hongrie), talán ismerte Alban Stolz német áhítatos könyvét is. Montalembert műve, amely 1836-ban jelent meg, minden tekintetben és gyökeresen elavult. Tele van tévedéssel. Innen magyarázható Harsányinak minden hibája is. A wartburgi dalnokverseny-monda; Klingsor, a magyar erdélyi varázsló és csillagjósló – mondai alak; Heinrich von Ofterdingen szintén. Egyikük sem élt. Operában, époszban, legendában, mesében felhasználható a pia fraus is. Wagner a Tannhäuser operájában, illetve annak szövegkönyvében, a wartburgi dalnokversenyről szóló mondát összekeverte Szent Erzsébet legendájával és Tannhäuser lovag meséjével, hogy Vénusznál járt a Hörsáelbergben. Operában ez szabad, de történelmi regényben kigondolt meséknek nincsen létjogosultsága Aki ezeket olvassa, könnyen azt gondolhatja, hogy ha ezek mesék, akkor a többi részletek is csak hazugságok lehetnek.

Montalembert szövegének vak követéséről többek közt az is bizonyság, hogy az egyik német lovag francia nevét használja az író, Walter Vargile német lovag neve Montalembertnél természetesen Gautier Vargilának vagy Varillának hangzik.

Harsányi átveszi ezt és Waltert következetesen Gautiernek nevezi. Ez éppen olyan, mintha németből fordított magyar műben azt írnák, hogy Ludwig Harsányi írta a Hagia Sophiát.

Harsányi regénynek mondja könyvét. A regény költött, de logikusan összefüggő természetes eseménysorozatot ad elő, tehát csudás, természetfölötti tények nem fordulhatnak benne elő. Mihelyt ilyenekről szó van, nem mondhatjuk regénynek, hanem legendás elbeszélésnek, prózai ájtatossági műnek, jámbor lelki olvasmánynak. Regénybe épp ezért nem valók hősöknek ah ítélet magas alakjai.

Abban a veszélyben forognak, hogy profanizálódnak. Rosegger Krisztus-regénye pl. azért nem sikerült, mert az Üdvözítőből csak embert csinált.

Regény alatt csakis profán történetet értünk.

De egyezzünk bele abba, hogy csakugyan történelmi regénnyel van dolgunk.

A történelmi regény kétféle lehet. A jobbhírű fajtájúban költött személyek élményei szerepelnek az előtérben, a történelem csak háttér és a nagy történelmi személyek csak epizódfigurák, inkább csak hallunk róluk. Ez a forma sok szabadságot ad a költőnek; fantáziáját gyakorolhatja érdekfeszítő események kieszelésében, nála csak a kor hangulatának eltalálása a fontos. Ennek a formának mestere volt Walter Scott. A másik fajtája a történelmi regényeknek a Mühlbach Lujza gyártmányai óta hitelvesztett, de most ismét divatossá vált „se tudomány, se költészet” fattyúhajtások, az úgynevezett regényesített történelmi életrajzok. Ezekben a költő keze kötve van, nem térhet el a történelem által megszabott szigorú marsrutától, a historikus hősök életrajzától. Olyanak kell bemutatnia a hőst és tetteit, ahogyan azt a köztudat megörökítette. Le kell mondania a mesét kigondoló érdekfeszítésről: bonyodalom szövéséről. Dialogizálja az eseményeket; ezekkel a párbeszédekkel váltja fel a száraz krónikaszerű referálást; nem költ, hanem kiszínez; gyanús adomákkal fűszerezi az előadást; lirizál és fest.

Harsányi első három regényében ezt a másik formát választotta. Szorosan ragaszkodott forrásaihoz, nem talál ki semmit; krónikása lesz az ő hőseinek; leginkább referáló stílusban mondja el tetteiket; az eseményeket sokszor nem látjuk, csak hallunk róluk. Hiányzik az, amit érdekfeszítésnek hívunk, mert hiszen bonyodalomról itt szó sem lehet. Személyei nem fejlődnek; lelki küzdelmeik nincsenek; már kész jellemek, amikor fellépnek. Szent Erzsébet, Szent Imre, Szent István, Szent László típusai a szent királyi alakoknak; individuális vonásaik nincsenek. Minden szent egyforma lelki arcú, arany lapra festett, hieratikus merevségű, bizantikus, glóriás szentképek ezek. Csudáljuk őket, de nem tartjuk őket húsból-vérből való embereknek.

Harsányi a szentek életét és tetteit úgy adja elő, ahogyan azok a köztudatban élnek; újat nem mond, de nem is akar mondani.

Csak a költő színes és plasztikus láttató ereje, szép és könnyed stílusa, mély érzése, amellyel hőseit kíséri, és minden hosszadalmas történelmi magyarázatot tapintatosan elkerülő előadásának arányos tagozottsága és a tárgyba való beleélése emeli ki ezeket az életrajzokat a szokásos, nem művészi kezektől összetákolt lagymatag és kenetteljes hagiografikus tömegmunkák színvonala fölé.

Az bizonyos, hogy kellemes olvasmányok, sok szép hangulatot ébresztenek az elmélkedésre hajló olvasó lelkében.

A Pazar kiállítású, sok szép műmelléklettel díszített Erzsébet-könyv mindenesetre olyan szép ajándékmunka, amely nagyon alkalmas zárdákban, iskolákban, lelki gyakorlatokon lelki olvasmánynak.

Hogy Harsányi írása közben tényleg inkább serdülő korban levő olvasókra gondolt, látszik abból is, hogy kerülte minden olyan dolog fejtegetését, amely nem fiatal léleknek való. Nem beszéli el nyíltan, hogy miért gyilkolták meg Gertrud királynét. Nem akart vallásos lelkületű lánykákat megbotránkoztatni; óvatosan beszél Konrad von Marburgról, akinek beteges hajlama kínzásokban élte ki magát. Szívesen és színesen írja le az író Montalembert nyomán a csudákat. Montalembert-t követte a „wartburgi” rózsacsuda leírásában is.

Az Érdy-kódex szerint az úgynevezett rózsacsuda Pozsonyban történt II. András király és a kis ötéves Erzsébet között. Harsányi azonban a legenda német változatát használja fel, mely szerint az Wartburgban történt volna Erzsébet asszony és grófi férje között. Kár, hogy Harsányi nem ismerte az Érdy-kódexet, nem ajándékozta volna oda a magyar legendát az idegeneknek!

Egy másik ismert legenda arról szól hogy bélpoklos koldust tett Erzsébet a férje ágyába. A férj, kinek ezt jelentették, odamegy az ágyhoz, hogy Erzsébetet összeteremtse… és az ágyban magát az Üdvözítőt találta. Harsányi ezt a csudát úgy magyarázza, hogy Isten jósága Jézust láttatta a férjjel a szegény beteg helyén. 117. l. Az Érdy-kódex szerint: „Nagy haraggal beüté az ajtót, hogy mind a poklost, mind a szent asszonyt levágja. És mikor felemelte a lepedőt, látá, íme az áldott megfeszült Jézus Krisztust nagy vérbe keveredvén. Feküvék az ágyon.”

Az Érdy-kódexből lehetett volna egy kis hazai színt használni a kép megfestésében. Harsányi azonban nem archaizál, és ezt jól is teszi, mert veszélyes dolog ez a nyelvi régieskedés, hiszen egy előkelő írónkkal megesett, hogy ősmagyar nyelven akarta beszéltetni a régi magyarokat; és kisült, hogy hősei a nyelvújítás által gyártott korcs szavakkal élnek.

De kóstolóul felhasználta volna Harsányi a régi kódexek nyelvét: itt-ott fűszerezhette volna előadását a középkori legendák néhány mondásával. Ami pedig a csudákat illeti, legjobb azokat, ahol csak lehet, mint víziókat vagy jámbor közhiedelmeket beleszőni a narrációba, mert ha valóságnak mutatjuk be őket, nem értéssel találkozunk; regényben nincs helye természetfölötti eseményeknek. Vagy ha hívő lélekkel mondjuk el őket, ne kereszteljük elbeszélésünket regénynek, hanem legendás történetnek, vallásos iratnak.

Harsányinak második alkalmi könyve 1930-ban jelent meg „Az elragadott herceg” címmel. Tárgya Szent Imre királyfi élete és Szent István királynak családi és egyéni tragédiája. Szent Istvánnak nem sikerült dinasztiát alapítania, mert fia nem törekedett az atyai és királyi méltóságra, noha erre lett volna hivatva. De nem földi, hanem égi koronára törekedett. Minthogy hite szerint a szüzek glóriája a legfényesebb, mivel ők állnak őrt a Bárány körül, örök tisztaságot fogadott és szűz házasságban élt fiatal feleségével. Halálával elnyerte a szentek glóriáját, Magyarország azonban elvesztette egy nagy és boldog uralkodás szép ígéretét, elvesztette békés fejlődését és martaléka lett a trónviszálykodásoknak, - de a magyar ifjúság ragyogó példaképet nyert az elragadott hercegben.

Az Elragadott herceg Serédi Jusztinián bíboros-hercegérsek előszavával jelent meg, Pazar és fényűző kiadásban. A díszmunkát Jaschik Álmos képei díszítik, szép kivitelű színnyomatokban. A könyv díszes külseje is elárulja, hogy a Szent Imre-jubileumra készült. Tehát éppen olyan alkalmi regény, mint a Szent Erzsébetről szóló díszmunka, amelyhez Vass József miniszter írt előszót.

Nagy kár, hogy Harsányi nem kronológikus sorrendben írta meg regényeit, így kénytelen saját magát megismételni. A Szent Imréről szóló jelenetek megismétlődnek a Szent Istvánról szóló műben, de még a Szent Lászlót tárgyal műben is.

Az olvasót nagyon zavarja, hogy Harsányi a régi megszokott neveket elváltoztatja. Géza fejedelmet Gyécsének, Vazult Vászolynak mondja, követve egyes nyelvészek véleményét. A Géza név majdnem ezer évig Géza volt. I. Géza és II. Géza nevű királyokról tanultunk, Gyécséről, Vászolyról, Kötönyről csak a nyelvészek tudnak, akik folytonosan változtatják a régi magyar kiejtést. Amióta emlékszem, legalább ötször változott már meg a Halotti Beszéd kiejtése. Kár a régi megszokott neveken változtatni! Ady egyik leghíresebb versében magát az új, az énekes Vazulnak nevezi, nem pedig Vázolynak, sem Vazilinek. Ferdinándy Mihály most megjelent könyvében: „Az istenkeresők. Az Árpádok története” című művében is mindenütt Gézát és Vazult mond.

Ez a lényegtelen kifogásom nem csökkenti a könyv értékét.

A könyv kellemes olvasmány, de nem regény, hanem szép leírásokkal, életbölcsességre valló jótanácsokkal és mély elmélkedésekkel teleszőtt legenda. A költő erős oldala szép tájképeknek festése.

A „regény” hőse eleitől végig már kész jellem, nem ismert habozást, ingadozást, kételkedést, lelki harcokat; csábításra egy cseppet sem hajlik, egyszóval nem változik, nem fejlődik, pedig a szentek azért lettek szentek, mert legyőzték nemcsak a világot, de elsősorban önmagukat. Könnyű annak szentnek lenni, aki nem ismer kísértést, mondhatja a szkeptikus olvasó.

A könyv legszebb jelenete az, amelyben Imre Jézussal beszél a veszprémi bazilikában. Ez a misztikus párbeszéd és az a látomás, melyben a királyfi Jézusnak felajánlja szüzességét és azt az Üdvözítő oltalmába helyezi, mindenképpen méltó nemcsak a pap, hanem az író tollára is. Éppen olyan vonzó olvasmány a lengyel követség útjának és fogadtatásának és a két fiatal házasságának a leírása is. Nagyon szép a két fiatal fogadkozása és párbeszédje.

„A nyári éjszakák langyosak voltak és a királyi palota könyöklőjén kibontották kelyhüket a sárga és piros virágok. A virágok illata fűszeres volt, szinte kábító. De Fehérvár fölött a sötétkék bársonyos égen úgy tündököltek a csillagok, mint tán sehol a világon, s Imre herceg a csillagokat nézte. Áhítva és elragadtatva nézte a csillagokat és nem látta a piros virágokat.”

Milyen szépen és diszkréten, de egyúttal poétikusan is fejezi ki magát a mi írónk! Milyen messze van attól a perzselő érzékiségtől, amelyet egy másik nagy költő verse lehel, Zalár József balladája Imre hercegről.

Szép a Harsányi könyvében annak a gyönyörű viszonynak leírása is, amely tanár és tanítvány, Szent Gellért és Szent Imre között fennállott.

A regény nem végződik Imre halálával és temetésével, hanem elmondja a sírján történt csudákat és szentté avatását is. – (Mint már mondottuk, Harsányi kénytelen ezeket újra és újra elmesélni.)

Nagyszerű Szent Gellért és Szent István beszélgetése Imre életének értelméről. Gellért megmagyarázza a királynak, hogy az Isten elragadta a herceget, mert a föld nem volt reá méltó. Magyarország koronája nem kerülhetett ifjú fejére, de helyette a szüzesség és az életszentség kettős égi koronája ifjú fejére, de helyette a szüzesség és az életszentség kettős égi koronája ragyoghat homlokán, és az ország jólétén többet munkálkodhat odafönt, mintha hosszú földi életen keresztül népe uralkodója lett volna. (187. l.)

Harsányi nyelve itt éppen olyan vonzó és kristálytiszta mint előbbi művében; - nem archaizál. A tanár azonban azon akad föl, hogy Harsányi készakarva használja az alanyi igeragozást a tárgya helyett a föltételes mód többes számának harmadik személyében. Itt is sokszor, de nagyon feltűnően A nem porladó kezű királyban; ebből jegeztem ki néhány példát.

Nem veszejtenénk el (a magyar). (142. l.)

Felnevelhetnénk őt. (137. l.)

Senki sem mondhatja, hogy mi nem szeretnénk és elnyomnánk az idegeneket (151. l.). Nyelvtanilag ez helytelen, csak a dunántúli közbeszédben használatos.

A nem porladó kezű király című hagiografikus regényt Harsányi 1933-ban írta és 1934-ben adta ki a Szent István Társulat. Ugyanakkor jelent meg Kós Károly regénye is „Az országépítő”. Kós Szent István, a királyt rajzolta, aki könyörtelen hidegvérrel, hajthatatlan vad energiával és égbe kiáltó kegyetlenséggel kényszeríti népét a keresztény vallás felvételére, mert tudja, hogy üvölteni kell az európai farkasokkal. Céljának elérése érdekében nem ismer lelkiismereti furdalást, keresztül gázol mindenen, vakít, csonkít és ölet. Látszik, hogy írója rokonszenvez a levert pogányokkal, gyűlöli a német lovagokat, akik Szent Istvánnak segítettek országot építeni. Harsányi evvel szemben nem használ sötét színeket, hanem arany alapra fest szentképet Fra Angelico da Fiesole modorában. Nála István elsősorban szent, jólelkű, szelíd ember. Kós könyve visszariasztó, majdnem kannibál vasgyúrót mutat be, Harsányi pedig enyhe szívű apostolt csinált belőle.

A regény elmondja a király életét úgy, ahogyan az a köztudatban él, felhasználva a legendákat is, egészen a szentté avatásig.

Nagyon jól tette Harsányi, hogy tartózkodott a tudományos irodalom tanulmányozásától, hogy nem olvasta pl. Karácsonyi János könyvét, mert akkor nem látta volna a sok rossz fától, amelyet a későbbi krónikások a tűzre tettek, azt a szép erdőt, amelybe bennünket elkalauzol. Hisz ha az ember kritikai történetet olvas, arra az eredményre jut, hogy semmi sem bizonyos. Majdnem igazat ad Anatole France-nak, aki azt mondta, hogy csak az igaz, amit senki sem írt le, mert mihelyt valaki valamit leír, máris elferdíti. Amit két ember megír, az már nem igaz, mert ellentmondanak egymásnak. A regényíró nem használhatja a hiperkritikus tudósokat, a közhitre kell támaszkodnia, mert különben elsorvad biztonságos ihlete, elvész elfogulatlan teremtő ereje.

Harsányi vallásterjesztő apostoli és makula nélküli királyának nagyon jól áll az is, hogy egy kicsit vezércikkeket prédikál és jóslásokba bocsátkozik, olyan jóslatokba, amelyek azóta természetesen be is következtek. A jelenből a múltra előre visszaprófétálni, könnyű. Harsányi jósol itt, nem a hőse.

A könyv mindenkinek a kezébe adható és mindenkinek örömet okoz sima és választékos, színes és mozgékony nyelvezete, amelynek zenéje végig visz bennünket egy csudálatos élet útján. Látjuk István király útját a bölcsőtől a síron keresztül az oltárig, egy olyan életet, amely lelki harcokat,kísértést, kétségbeesést, kételkedést nem ismert. Harsányi olyan pompásan mesél, hogy nem csudálkozunk a regénybe nem való csudálatos eseményeken sem, hanem elhisszük őket. Olyan fény a király, melynek nincs árnyéka. Vazul megvakíttatását Péter anyjának rója fel bűnül az író. Harsányi technikája észrevehetően és rohamosan javul.

Igazán nagyszerű nyitánnyal kezdődik a regény: részt veszünk az első fejezet elején egy pogány magyar vitéz temetésén és halotti torában. Ezen „Gyécse” is jelen van testvérbátyjával, Szárral, aki nem helyesli a keresztény hit terjesztését, mert ez a magyar vitézséget elmállasztja, ahogyan ő gondolja. A fejezet végén Saroltának fia születik,akit álmában bejelentett neki Szent István, a vértanú. Mindkét esemény szimbolikus, az egyik jelenti a pogányság sírba szállását, a másik: a keresztény napfelkeltét. Mindjárt az első fejezet mutatja, hogy az író szarvnál fogta meg a bikát, azonnal tisztában vagyunk avval, hogy miért kellett a pogányság ellen harcolni és hogy miért kellett jönnie egy Szent Istvánnak – mert ez volt a történelmi hivatása, és a második fejezetben már meg is születik a „Magyarok Megváltója”.

Hivatásos történetíró sok apróbb tévedést találhat, én, mint germanista, csak azt jegyzem meg, hogy Roswitha Theophilusa nem színjáték, hanem legenda. Gizella magával hozta Roswitha műveit, ebben igaza van Harsányiak, de a Dulcitiust kellett volna említenie, mert ennek a magyarra való fordításával, a Sándor-kódexben kezdődik a magyar dráma története.

A negyedik szent regény megírása előtt Harsányi kiadott egy teljesen profán inspirációjú könyvet, az ő falusi plébánoskodásának érett és zamatos gyümölcsét. 1938-ban jelent meg legfrissebb és legszellemesebb könyve: Zúgó Márton című tárcagyűjtemény. A „Nemzeti Ujság”-ban megjelent és aktuális dolgokat tárgyaló falusi leveleket gyűjtötte össze és adta ki a Révai Testvérek kiadóvállalata.

Harsányi született újságíró, megmutatta, amikor a Dunántúli Hírlapot szerkesztette (1912-1920). Apró kis vezércikkeket és krokikat, szatirikus és ironikus megrovási kalandokat írt „Őrszem” cím alatt az újságba, és ezek a gyakran maró gúnyú apróságok sokszor nagy feltűnést okoztak, írójuknak sok babért, de még több kellemetlenséget szereztek. A forradalmak alatt feltűnt Harsányi nagy bátorsága és szókimondóságáért bajba is került. Még a Király-uralom idején Vajdits elvtárs, az akkori „főispán” maga elé idézte és megdorgálta, mert Harsányi kemény kritikában részesítette Hock János győri szereplését.

A kommunizmusban még be is börtönözték egy pár napra; a proletárdiktatúra megbukásának köszönheti az író, hogy nem került nagyobb bajba

Harsányi később nagyon jól tette, hogy nem engedte magát a politikába belevonni, noha fényes szerepet játszhatott volna Pesten mint képviselő és publicista. Több vezércikket produkált volna Pesten, mint költeményt és regényt falun. A falusi plébános azonban nem tudott teljesen szakítani az újságírással, ezért sokszor ragadott tollat és írt, mint egy szemfüles reporter, röviden, fordulatosan, elmésen, zamatos népiességgel és főképpen epigrammatikus kihegyezéssel napi kérdésekről, eseményekről, úgy, amint azok a falusi ember lelkében hullámot vetnek vagy tükröződnek. Ezekben a levelekben jelentkezik e Harsányinak egy tulajdonsága, amelyet verseiben és regényeiben nem engedett szóhoz jutni, sőt amelyet azokban teljesen elnyomott. Értem pompás humorát és szatirikus vénáját.

Mivel nagyon is aktuális témákkal foglalkozik, így pld. a boletta kérdésével, a bankzárlattal, egyéb napi kérészproblémákkal, amelyek hamar vesztik el aktualitásukat, Harsányinak sok tárcája is csak efemérértékű volt, elfakult, elvesztette érdeklődésünket. Ezért sokszor azt gondoljuk, hogy ágyúval lőtt verebekre, kár volt a benzinért. Viszont sok tárcája, karcolata és rajza sok állandó társadalmi bajunk elevenére tapint, így mikor ostorozza a falusi nép divatmajmolását, amikor az ősök egyszerű, takarékos és józan életét állítja elénk, amikor magyaros beszédet és magyaros ruhát sürget.

Mindennel foglalkozik Zúgó Márton, a falu esze, a józan magyar felfogás képviselője. Gőre Gábor inkább mulatságos torzkép volt, Zúgó Márton pedig a tiszta eszű, kedélyes, a szatíra ostorát szelíden pattogtató falusi gazda, aki olvas és művelődik, az okos haladás embere.

Van néhány darab a könyvben, amely iskolai olvasókönyvbe kínálkozik, pld. Zúgó Veronka ezüst cipője, Módi Bence motorbiciklije stb.

Ha Zúgó Márton könyvét olvassuk, megértjük, hogy miért vált meg az öspörös úr nehéz szívvel a falujától, mert megszerette a szorgalmas, törekvő, komoly, de tréfát értő patonai népet.

Itt felvethető a kérdés, hogy miért nem ír Harsányi falusi történeteket? Hisz kisujjában van a falu ismerete; témája sok lehet; vagy nagyszerű megfigyelő képessége, gyermeki kedélye és pompás humora.

Zúgó Márton új utat mutathatna a költőnek.

Milyen nagyszerű bukolikus regényt írhatna Dunántúlról, folytathatná Domonkos István irányát.

1940-ben jelent meg a szentek sorozatának negyedik darabja: Fejjel nagyobb mindenkinél. Ez talán a legjobb a négy első szent életrajz között. Ebben minden a szemünk előtt történik. Újítás az is benne, hogy költött személy egyik főhőse, sőt az egész történetnek szemtanúja.

Pok Pető, a pásztorgyermek, aki jelen van Péter király szomorú bukásánál és megvakíttatásánál, András király udvarába, majd Béla herceghez kerül és ennek a fiának, a kis Lászlónak lesz játszópajtása, csatlósa, ispánja, önzetlen barátja. Pető végigkíséri egész életében a második szent királyt. Pető rokonszenves alakján keresztül ismerjük meg a királyt, közelebb jutunk hozzá, úgy, hogy előttünk áll. Jobban ért a költő már ahhoz, hogy hősét velünk elképzelhesse. Nem hiába őrzik Győrött a Szent László kápolnában a király aranyozott ezüst hermáját és benne a szent koponya relikviáját. – Harsányi sokszor elmélkedhetett előtte és ott szívta magát tele hősének lelkével, szellemével, fel tudta támasztani és fel tudta idézni évszázadok poros kriptájából a királyt, úgy, ahogyan hajdanában országolt, harcolt és imádkozott. Hogy Harsányi szentje egy kicsit szoborszerű, ezen nem csudálkozhatunk, mindenkinek szobor jut eszébe, ha Szent Lászlóra gondol.

Harsányinak itt sikerült az elbeszélést majdnem teljesen mentesíteni a történelmi tudnivalók ballasztjától, amely minden történelmi regény léghajójának szabad szárnyalását megbénítja. Előttünk történik minden, mint mondtam, alig van benne krónikaszerű referálás. Viszont igen sokszor érezzük emiatt, hogy sok részlet igen gyorsan lepereg; pillanatfelvételek sorozatából áll a történet, és ezek közt hiányzik az átmeneti kapocs. Olyan a regény, mintha a filmesítésre gondolt volna szerzője. Az olvasó szívesen időzne sok helyen egy kicsit tovább, szeretne egyik-másik dologról többet hallani. De ez a kifogás csak azt bizonyítja, hogy az írónak sikerült nagy érdeklődést keltenie a hőse iránt, noha az is a tipikus Harsányi-szent, aki lelki harcokat nem ismer, akinek kísértései, de még gyöngébb pillanatai sincsenek.

Lépten-nyomon érezzük, hogy Harsányi nagyon sokat tanult a regényírói mesterségből, feltétlen haladást mutat az előbbi munkáival szemben. Meg tudja jeleníteni a múltat, itt-ott drámai menetűvé is teszi, bonyodalmas és érdekfeszítő mesét is tudna mondani, ha más témát választana, olyat, ahol nem kötné meg annyira az egyházi szempont.

Itt is igen sok csudát ír le a költő. Az ismert legendákat és mondákat mind felhasználja – ezek: a tordai hasadék keletkezése; László vizet fakaszt egy sziklából a kőrengetegben; kavicsokká változtatja át a kunok által eldobott arany kincseket. Még a szent halála után történt csudákat is halljuk, pl. azt, hogy istenítélet döntött arról, hogy hová temessék el a szentet.

Itt is kénytelen volt a szerző saját magát megismételni, újra leírja az előbbi regényekben már elmesélt részleteket. A 175-177. lapokon elmesélt dolgok legnagyobbrészt szóról-szóra olvashatók A nem porladó kezű király 235-238. oldalán.

Harsányi stílusa itt mindenütt olyan friss és színes, hogy sok helyen az ember azt hiszi, hogy verset olvas. Ritmikusan tagozódik a nyelve.

Pl. Mellette bodzafák ontottak kábító illatot.

1942-ben jelent meg Harsányi legjobb hagiografikus regénye, az utolsó Égi és földi szerelem.

A misztikus szubsztitució tana nélkül nem érthető Boldog Margit élete. Margit önként és ártatlanul bűnhődött Magyarországért.

Az emberiség szolidáris a rosszban, de a jóban is. Szolidáris Ádámban az eredendő bűn  által, de szolidáris Krisztusban is a megváltás által. Azaz mindenki egy bizonyos módon felelős mások hibájáért és ezért expiálni kell azokért is, - de mindenki, ha az Isten úgy akarja, segítségére lehet eben másoknak a hibák jóvátételében. Másoknak adhatja érdemeit, olyanoknak, akik nem tudnak vagy nem is akarnak önnönmagukért elégtételt nyújtani.

Isten, a keresztény hit szerint ezt a törvényt, a misztikus szubsztitució titokzatos törvényét a saját fiára is alkalmazta. Isten beleegyezett abba, hogy az Ige, a Bárány váltságdíjat fizessen az egész emberiségért. És ez a szatiszfakció nem használhatott Jézusnak; őneki erre nem is volt szüksége, hisz ő tökéletes volt és bűntelen, tehát az ő elégtételadása váltságdíja volt az összes bűnösöknek. Jézus adta az első példát a titokzatos helyettesítésre, jót állt szenvedésével, halálával azért az adósért, Ádám fiáért, aki nem tudott fizetni. Jézus azt akarja, hogy egyes kiválasztott lelkek örökösei legyenek áldozatának folytatásában. Jézus többé nem szenvedhet a maga személyében, amióta a mennyekbe ment és az Atya jobbján trónol. Ha tovább akar szenvedni az emberiségért, csak az ő misztikus testének, az Egyháznak tagjaiban, szenvedhet tovább. azok a lelkek, amelyek Jézusért vállalják mások helyett az expiáló szenvedéseket, eleven Veronika-kendők, mutatják nekünk Jézus vérző arcát, - ezek akarják a bűnösöket a büntetéstől; önfeláldozásukkal könnyítenek az Üdvözítőnek súlyos keresztjének hordásában. Példát adnak mindenkinek az önfeláldozásra, lemondásra. Ezt a fenséges tant az emberiségzöme nem érti, pedig csak folyománya a legszebbparancsnak: szeresd felebarátodat!

Boldog Margit magára vállalta a szenvedést elégtételadásképpen a bűnökbe süllyedt magyar nemzetért, Magyarország helyett akart szenvedni: - büntesse őt az Ég, de kegyelmezzen a nemzetnek!

Harsányi erre a nehéz feladatra vállalkozott, hogy a Gondviselés fizetésül, teljes elégtételül elfogadja egy ártatlannak önként vállalt szenvedését a bűnösök helyett.

Rendes előadási módjától eltérőleg nem az életrajz keretét és fonalát követi, de elmondatja a tulajdonképpeni elbeszélésnek egyik szereplőjével a „szent asszonyi állat” életét epizódokban és hittani magyarázatokkal.

A Margitszigeten, a Palatinus-szállóban lakik egy előkelő angol leány, akit – nomen est omen! Margaretnek hívnak. Pestre jött, mert ismerősei elragadtatással beszéltek neki a város tündéri szépségéről. Itt megismerkedik egy jó családból származó, szegény magyar ifjúval, Gazdag Ferenccel, egy emerikánás lelkületű fiúval. A leány modern flapper, nyegle, blazírt, de jólelkű. Amikor a magyar fiúval a sziget régi romjai közt sétál, a fiú elmeséli neki a boldog királyleány rejtett életét, de nem egyszerre, hanem napi részletekben és gyakori megszakításokkal, a két fiatal találkozásai alkalmával a leány először gúnyolódva és szellemeskedve hallgatja az életszentség megütközést keltő magyarázatát, de lassanként érezni kezdi ennek az aszkétikus életharcnak mély értelmét, - különösen annak a szépsége ragadja meg rajongásra hajló őszinte lelkét.

Eben a lelki átalakulásban persze nagy része van annak a rokonszenvnek, amelyet őbenne a szép, mély bariton hangú magyar fiú férfias komolyságra és tiszta erkölcse keltenek. Ez a rokonszenv szerelemmé fokozódik. A leány nem törődik apjának, anyjának és rokonságának ellenkezésével és mivel Ferenc szegény ifjú ő ajánlja fel kezét, ő kéri meg szívének választottját. Ferenc csak úgy fogadja el a házassági ajánlatot, ha az anglikán vallású leány katolikus lesz és vele katolikus templomban esküszik meg. A leány konvertál és megvan a happy end: az égi szerelem hozzásegítette a fiatalokat a boldog földi szerelemhez.

Ebben a lelki átalakulásban persze nagy része van annak gyorsan jön létre, meggyőződés nélkül, - a leány szerelemből lépett át Ferenc vallására, belső lelki kényszer és minden tusakodás nélkül. Hasonló témát dolgozott fel René Bazin La Barriere (A korlát) című könyvében, ebben egy anglikán arisztokratát hódít meg és térít meg egy katolikus leány, a párizsi Sacré Coeur bazilikában és körülötte lejátszódó eseményekben.

De hiszen Harsányinál ez a szerelmes történet csak külső burok, a magja maga Boldog Margit élete.

A két elbeszélés közös külső kerete a Margitsziget leírása, a Rózsaköröndé, a régi kolostori romoké, a szállodáé. Harsányi úgy szereti a szigetet, mint mindnyájan. Aki a Margitszigetet dicsőíti, annak már nyert ügye van nálam, de mindenki másnál is!

Harsányi nem meséli el Margit életét az összes részletekkel, amelyeket a legendából ismerünk. Mellőzi azokat, amelyek a mi ízlésünket próbára teszik. Látszik, hogy finnyás ízlésű ember írta a regényt, undort keltő naiv részleteket elhagyott, a tetvekről, a kloakáról, okádásról,- ilyeneket művelt ifjú művelt leánynak nem mesélhet el.

Nagyon sok szép jelenetet talált ki a költő. Amikor Margit tudtuk akarja adni anyjának, hogy búcsút mond neki és az egész világnak, nefelejcset szakít a kút mellett és némán odanyújtja.

Nagyon szép a szerelem meghatározása. (184. lap.)

Margit látomása a kertben, amikor Jézus hívja az ő menyasszonyát, egész költemény! Kár, hogy nem írta meg versben! (138-239. és 140. lap.)

Elhiszem, hogy sokan nagyon szívesen olvassák majd az angol arisztokrata leány és a szegény magyar ifjú szerelmes történetét és ennek kedvéért beveszik a betétet is, a lelki olvasmányt. Omne tulit punctum, qui miscuit utile dulci! Hálásak vagyunk Harsányi Lajosnak, amiért eddigi életrajzírói modorával szakított és Janus-arcú múzsájával eleven és friss koszorút font boldog Margitunk glóriás alakja körül. Így hozzájárult Gárdonyi, Tarczai György, Kodolányi János, Träger Ernő és mások után a szent kultuszának terjesztéséhez. Az bizonyos, hogy megelégedéssel tesszük le ezt az érdekes és értékes könyvet, amely a szerző vallásos regényei közt a legüdébb és a legmélyebb, talán azért, mert nyitott szemmel néz szét a világon a két szereplő.

A könyv épp ezért többet mond a világias gondolkodású embereknek is, nem annyira ájtatos olvasmány, mint a négy megelőző.

Volna a bírálónak egy-két nyelvi megjegyzése. A 119. lapon ezt a pesti zsidós kérdést olvassuk: Mi az, hogy érdemes? A 32. lapon olvassuk: Bementek a cinterembe. Díszes nagy szoba volt, falán képek. Cinterem annyi, mint:temető, de nem szoba.

Itt is mindig az alany igeragozás feltételes módjának harmadik személyét használja az író a tárgyas helyett.

Egy bíráló megjegyzése szerint Harsányi regényei csak a lírikus Harsányinak árnyékképei. Nagy alakja, nagy árnya. Harsányi nagy lírikus, regényírói mása az előbbinek nagy árnya csak. (Magasi Artur. Harsányi Lajos. 15. lap.)

Ezt a véleményt nem írom alá, mert bár műveiben sok ugyan a lírikusra valló színes leírás, így természetképek és tájképek, amelyek erős hangulatot váltanak ki belőlünk,  a regényekben, különösen az utóbbiakban folyton erősbödik az epikai előadás nyugodt menete, egyes jeleneteknek drámai mozgalmassága, kevesbedik bennük a lírai festés, egyszóval tud tárgyilagosan elmesélni.

Harsányi regényei, ha elfogadjuk regényekül a legendás történeteket, a maguk nemében kedves és tetszetős alkotások. Az író modernizálja a régi legendákat, nem tartalmilag, hanem nyelvileg, amint pl. Jacques Boulenger modernizálta az Artusz-regényeket, meghagyva bennük érintetlenül a mesés elemeket, csak nyelvileg és gondolatilag próbálva közelebb hozni ízlésünkhöz és értelmünkhöz a régi tündérmeséket és mítoszokat.

Hogy a közönség szívesen vette és olvasta Harsányi alkotásait, mutatja az, hogy egyik-másik tízezernyi példányszámban is elfogyott.

Harsányi, a lírikus, és Harsányi az epikus mindenekelőtt pap. Szószéknek használja a költészetet is világnézetének terjesztésére Ez ellen nem lehet kifogást emelni, amíg a tendencia a művészet palástjában jár.

Harsányi regényei is azért íródtak, hogy visszavezessék a lelkeket a keresztény eszményekhez. Példákért nem az idegenbe fordult, hanem hazánk történelmi nagyságait, a magyar kereszténység alapító hőseit igyekezett nekünk vonzó és művészi előadásban bemutatni és ezáltal bennünket követésükre buzdítani.

Az Elragadott herceg könyvét így fejezte be:

„Ezzel végződött az elragadott herceg földi életének története. Mennyei életéről angyalok írnak könyvet, melyet majd szintén olvass el, jámbor olvasó, - az égben!”

Ez a befejezés stílszerű. Ilyenféleképpen fejezték be a jámbor középkori szerzetesek a cellájukban vagy a scriptoriumban a művöket.

És mi, akik Harsányit olvastuk és ájtatos lelkéből fakadt költői virágaiban gyönyörködtünk, azt kívánjuk neki, lelje meg könyveiért, amelyekkel sok jó embernek szent örömet és égi vigasztalást nyújtott, odafent óhajtott jutalmát!

Forrás: Győri Szemle 1943.