Volt, hol nem volt egy szép ország,
Gazdag, áldott volt a földje.
Egy szem konkoly ha ott elhúllt,
Kalász-tenger nőtt nyomában.
Ami jó van e világon,
Kézzel fogható üdvösség
Mind együtt volt e hazában.
Hej, csak egy nem terme ottan:
Édes ének, zene hangja
Sohsem zengett ama földön.
Némán állott minden erdő,
Rigó sohasem füttyentett.
A mezőn nem szólt pacsirta,
Dalnokoknak égi serge
Félve elhuzódott onnan
És az embereknek ajkán
Nem szólt soha bűvös ének.
Átok sujtá azt a földet,
Daltalanság szörnyü átka.
Zord, sívár volt hát a népe,
Zord, kevély volt a királya.
Kincseiben bizakodva
Gőggel járt ő palotáján,
Mint egy vésszel terhes felhő,
De mint napsugár a felhő
Mély ködétől elborítva,
Úgy élt a királyi várban
Egy tűzlelkű szép királyfi.
Szép királyfi, aranyfürtű
Szomorúan járt a várban.
Nyughatatlan vad sovárgás
Csak epeszté szomjas lelkét,
Tenni, hatni, nagyot merni
Akart volna szilaj hévvel.
De maga sem tudta, hogy mi
Bántja lelkét, csak vívódott,
Lehorgasztott fejjel járt ott,
Mintha valamit keresne.
Mibe fogjon? mibe kezdjen?
Minek éljen e bús várban?
Ahol nincsen igaz lélek,
Hol napestig más se hangzik,
Csak láncz-csörgés, fegyver-zörgés
S poharak csörömpölése.
Aranyfürtű szép királyfi
Szomorúan járt a kertben,
Egyre beljebb a sűrűbe...
Ott a tónak partja mellett
A harmatos bársony fűben
Valami csillámlott, fénylett,
Aranyos kis pálca-féle,
Amilyent még sohsem látott.
Fölemelte... jól megnézte...
Biz az egy szép aranysíp volt.
„Arany-pálcza, mondd, kié vagy?
Ki dobott el? S ezt a nyilát
Vajh’ ki fúrta végig rajtad?
Szép játékszer, haza viszlek!”
Véletlenül csak úgy játszva
Belefútt az arany-sípba.
Hát egyszer csak felmorajlott,
Felzúgott a tónak habja,
S ködruhában, pára-hajjal
A hajában harmat-gyönggyel
Megjelent a vízi tündér.
„Szép királyfi, minek hívtál?
Szép királyfi, mi bajod van?”
Álmélkodva, de nem félve
Felelt erre a királyfi:
„Hát te ki vagy, csoda-tündér,
Akaratlan, akit hívtam?
És mi ez a fényes játék,
Mely oly bűvös hangon szólal?”
„Én vagyok a tó tündére,
Lent születtem a mélységben,
de nagy néha ki-kiszállok
Embereknek vigaszára.
És e fényes arany-játék,
Nem játéka – gyermekeknek.
Tündérsíp ez, csodaszerszám,
Titkok-titka lakik benne.
Vajmi ritka földi lélek
Tudja nyitját, érti módját,
Hogyan kell e sípot fúni.
De ki egyszer megtanúlta,
Üdvösségét leli benne.
Elröppenő dallamával
A bú is elszáll szivéből
És a dalba omlott bánat
Mint hűs szellő leng körülte,
Simogatva égő arczát.
Felelt erre a királyfi:
„Oh taníts meg sípot fúni.”
És a tündér, a jóságos,
Megtanít sípot fúni.
Este hazatért a gyermek
S boldogságtól fénylő szemmel
Zengte, zengte szép danáját.
Meghallotta a vár népe,
Összecsődült mind a szolga
A szokatlan zengő hangra.
„Vajh’ mi lelte a királyfit?
Isten látja, nincs eszénél.
Valami bolondos játék
Megzavarta épp elméjét.
Reggel, este sípját fújja,
Furcsa zajjal, vad rivajjal
Veri föl az ősi házat.
Elfelejti komoly dolgát,
Lakomákra sincsen gondja,
No, ez sípjának bolondja.”
Hírül vitték a királynak
És haragra gyúlt a zsarnok.
„Nehogy ezt a sípot halljam!
Bosszant ez a dőre játék!
Sem atyám, sem annak atyja,
Sem egész hős nemzetségünk
Nem tett soha ilyen csúfot.
Soha sípot itt nem fújtak.”
Szomorúan ment az ifjú
Ki a kertbe, ki a tóhoz,
Hogy utólszor dalt zenegjen
És a tóba vesse kincsét.
Zengett a dal utoljára,
Olyan búsan, szivet-tépőn...
Hát egyszer csak fölmorajlott,
Felzúgott a tónak habja
S megjelent a vízi tündér.
„Szép királyfi, minek hívtál?
Szép királyfi, mi bajod van?”
Felelt erre a királyfi:
„Oh te tündér, mért tanítál
Sípot fúni, dalt zenegni?
Mit ér nékem ajándékod,
Hogyha mások nem becsülik,
Palotában meg nem tűrik?
Oh vedd vissza csalfa kincsed.”
„Drága fiam, hát csak ez bánt?
Hadd segítek rajtad nyomban!
Adsza ide azt a sípot,
Belemártom a habokba.
Bűvös tóba – varázs-szóra
A te nagy búd fordul jóra.
Elvarázslom ezt a sípot,
Fúlhatod majd reggel, este,
Senki más nem látja, hallja...”
Belemártá a habokba...
Este hazatért az ifjú
S boldogságtól fénylő szemmel
Zengte, zengte szép danáját.
Láthatlanná, hallatlanná
Lőn a hangszer s bűvös hangja.
De mit ér a dal zenéje,
Ha nem hallja rokonlélek?
S meg nem érti soha senki?
Ha dalának nincs tanúja,
Önmagának minek fújja?
Hisz a dalnak épp az czélja,
Hogy meghallja más is néha.
Ujra bús lett a királyfi,
Ujra kiment az erdőbe
Belefútt a tündérsípba.
Hát egyszer csak fölmorajlott,
Felzúgott a tónak habja
S megjelent a vízi tündér.
„Szép királyfi, minek hívtál?
Szép királyfi, mi bajod van?”
Felelt erre a királyfi:
„Oh te tündér, mit ér nékem
A te drága ajándékod,
Ha a legszebb dalnak hangját
Soha senki sem hallhatja?
Vágyra gyúlva, láztól égve,
Minek zengjek puszta légbe?
Oh vedd vissza csalfa kincsed.”
„Drága fiam, hát csak ez bánt?
Hadd segítek rajtad nyomban.
Adsza ide azt a sípot,
Belemártom a habokba.
Bűvös tóba – varázs-szóra
A te nagy búd fordul jóra.
Elvarázslom azt a sípot,
Majd a dal, mit bele zengesz,
Bennmarad a tündérsípban,
Beledermed a hangszerbe
És száz évig marad ottan,
Míg majd új nép jön e földre,
Új nép, amely dalért buzdul
És majd akkor mind a dallam,
Amit zengtél hajdanában
Önmagától kirepül majd,
Vágytól égve száll a légbe,
Érző emberek szivébe.”
Este hazatért az ifjú
S boldogságtól fénylő szemmel,
Zengte, zengte szép danáját.
Boldog volt, mert tudta, hitte,
Hogy majd hosszu száz év múlva
Lesz a dalnak hallgatója.
El is zengte minden búját,
Minden vágyát és reményét,
Minden dalát eldalolta,
Beleönté a szép sípba,
Hogy száz évig fennmaradjon...
De mit ér majd a jövendő?
Száz év mulva nem él ő már.
Majd akárki meghallhatja,
Csak ő maga sohsem hallja
Énekének diadalmát!
Ujra bús lett a királyfi,
Ujra kiment az erdőbe.
Tanakodott, vajjon híjja,
Vagy ne híjja a jó tündért?
Kitől annyi jót kapott már,
Mit is kérjen attól ujra?
Mégis hívta, de utólszor.
Hát egyszer csak fölmorajlott,
Felzúgott a tónak habja
S megjelent a vízi tündér.
„Szép királyfi, minek hívtál?
Szép királyfi, mi bajod van?”
Felelt erre a királyfi:
„Minden dalom eldaloltam,
Száz év mulva meghallgatják.
Minek élek én még itten?
Száz év mulva óh hadd éljek.”
„Drága fiam, hát csak ez bánt?
Hadd segítek rajtad nyomban.
Jere vélem le a tóba,
Le a tündér-palotába.
Nádnak, sásnak gyökerénél,
Vízi liljom-ágyon fekszel,
Hableányok, hű cselédim,
Gyöngyöt fűznek a hajadba.
Nyitott szemmel alszol ottan
s majd meghallod száz év mulva
Arany-sípod zengedezve.”
„Vezess, vezess!” szólt az ifjú...
Átölelte hullám-karja,
Lent a tóban pihen halva.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése