Vallomások és vélemények a magyar irodalom kiválásáról
DSIDA JENŐ szül. 1907-ben Szatmáron. Ott is végezte
középiskoláit. Ma jogász Kolozsváron. Első verseskötete Leselkedő magány címen
1928-ban jelent meg. A Helikon legfiatalabb tagja.
Legelső olvasmányom, amelyre visszaemlékszem: A Világháború
Képes krónikája volt, a borzalmas világkatasztrófának édeskésen eltorzított,
kancsal romantikába bújtatott, hazug meséskönyve. Legelső emlékeim hősi
halottakról és fátyolos gyászruhákról szólanak. A forradalomról és erdélyi
impériumváltozásról, kicsiny erdélyi literatúránk kivirágzásáról talán
legelsőkként tudnék úgy beszámolni, mint félig-meddig tudatosan átélt
élményekről. Ami azelőtt volt, csak afféle „egyszer volt, hol nem volt",
üres lap, fehér folt az emlékezés könyvében.
Ez a mindnyájunkra fennálló körülmény azonban, úgy érzem,
nem vágott olyan áthidalhatatlanul mély szakadékot köztünk és a negyvenes
éveiben járó nemzedék között, mint azt a
„generációöntudat" egy-két feltalálója hirdetni kezdte. A különbség talán
annyi, hogy az előttünk járó idősebbek még emlékeket is dédelgetnek, régi
ambíciók és életlehetőségek közé álmodják vissza magukat, energiájuk nagy
részét szellemidézgetésekkel kötik le, míg a magunkfajta, kisebbségi sorsba
szinte beleszületett ember egyedül a merev és lezárt tényekkel számol és
mindennapi munkájába, - akár irodalmi munkájába is - nem szólnak bele régi
muzsikák akkordfoszlányai.
Más mentalitásunkat c
s a k k é s ő b b f o g j a
m e g t e r e m t e n i az az
elütő munkakör, az a szereposztásában más feladat, amely ránk vár. A negyvenes
éveiben járó nemzedék a mi munkatervünknek úgyszólván spiritus rectora: új
lehetőségeket teremtett, amelyeket nekünk kell felhasználnunk, új utakat
mutatott meg, amelyeken nekünk kell végigmennünk. A különbség: az egymásra ütő,
egymásra megszólalásig hasonló apa és fiú közötti örök különbség.
Úgy érzem, hogy éppen a mi generációnknak fog feladatául
jutni, hogy a két nagy szellemi világáramlatnak, az individualizmus és
kollektivizmus ellenséges szembenállásának ma még közkeletű babonáját kiölje az
emberiség és főként az eljövendő alkotók lelkéből. Hány remegő,
görcsbe szorított toll szabadulna el könnyedén és m e r n é
azt írni, amit ma tisztán azért nem mer, hogy „modern, haladó és korszerű"
legyen. A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi
irodalom már magában véve is mindig cselekedet.
Mindenekfölött hittel hiszek Erdélyben.
Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a
jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűkkörű, erdélyi határokon belül
kirobbanó könyvsikereket várok - az kevés lélekszámunk és koldusszegénységünk
mellett lehetetlen is -, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló
misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület elé. De efelé haladva,
először még önmagát kell lemérnie és megtisztítania Erdélynek és első lépés:
egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtése,
amelynek ebben a pillanatban, fájdalom még csírái sem mutatkoznak. Pedig erre
nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre.
H o l v a n h á t
a j ö v ő? Bennünk szunnyad-é a
jövő, egy dicsőségesebb, alaposabb, hibátlanabb irodalmi korszak
megteremtésének lehetősége? Bennünk, a legfiatalabb tollforgató nemzedékben? Az
élet brutalitásának korai megismerése ebben a pillanatban sokkal nagyobb fáradtságot
eredményezett testünkben, lelkünkben, hogysem teljes önérzettel felelhetnénk
igennel. Az önkritika és önismeret csak igen halk és igen szegény ígéretet mer
ajkunkra csalni. Mindenesetre dolgozni fogunk és megtesszük, ami tőlünk telik.
Munkánkban, bármilyen szerény is legyen az, feltétlenül benne lesz korunk
minden jegye, ha most még nem is látjuk világosan. És most megszólal a
fatalizmus: Senki sem tudja n e m m e g t e n n i azt, ami számára előíratott.
De lehet, hogy csak Mózesek leszünk s az ígéret földjét csak
az utánunk jövő még fiatalabb Józsuák fogják megtalálni.
(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és
prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése