(Szombati-Szabó István költő, műfordító, lelkész: 1887-1934)
- Jegyzetek Szombati-Szabó István költészetéről -
Költőről beszélni majdnem annyi, mint szitával vizet
meríteni. Csak a vízben úszkáló, idegen, darabos testecskék maradnak meg, a
gyöngyösen csillogó tiszta víz elfolyik megfoghatatlanul. Hát még, amikor olyan
költőről van szó, akinek földi arcát alig pár hónapja fedte el előlünk az
örökkévalóság. Akivel szemben az erdélyi sorstárs közösségét, a tragédia
döbbenetét s a szeretet minden elfogultságát érezzük! Ki tudná a tárgyiasság
hűvösségével, a tudomány nyugalmával s a tisztán esztétikai érlegelés
aprólékosságával elemezni őt?
Mégis beszélnünk kell Szombati-Szabó Istvánról, az elhunyt
erdélyi magyar költőről. Mert ugyan ki állítana még ily szerény emléket is a
költőnek mai mostoha időkben, ha nem mi, akik legközelebb állottunk hozzá?
Legfeljebb nem tudunk úgy beszélni róla, hogy méltó lehessen az ő szép
szándékaihoz és szomorú gazdagságához. Legfeljebb értetlenül állunk meg a
végzet különös mozdulata előtt, mely ismét összetört, porba vágott egy
aranytollat, megölve születendő aranyigék sokaságát.
AHOGYAN JÖTT ÉS AHOGYAN ELMENT
A magyar Alföld tágas síkságairól származott Erdélybe
Szombati-Szabó István. Úgy jött, mint nyakas, jó hangú, kissé kálvinista, tele
vérmes akarással, kifogyhatatlan nótakedvvel és úgy ment el, összecsukott
szájjal, elnémult, fatalista nyugalommal és titokzatos mosolygással, mint bölcs
és kissé keserű próféta, kit övéi be nem fogadtak.
Ki tudja, mi változtatta át ilyenképpen? A hidegen zúgó
erdélyi szelek tépték össze hárfája húrjait? Túlságosan zord volt itt az
éghajlat meleghez szokott lelkének? Megfojtotta a komor hegyek kemény ölelése?
Lassan sorvadt el az idegen környezetben, mint átültetett fa nem neki való
földben? Ki tudná megmondani?
Pedig rövid idő alatt erdélyi lett. Mélyebben és igazabban
erdélyi, mint sokan, akik itt születtek és nevelkedtek. Talán ezért a csodás
metamorfózisért kellett életével fizetnie?
Ha sokkal kisebb költő volt volna, mint amekkora volt, akkor
is izgatóan és megfejtésre várón állna előttünk élete talánya, a maga különös,
fájdalmas csonkaságában.
AZ EGYETLEN SZERELMES
Az önállósult erdélyi magyar irodalom első évtizedében nem
búgtak nálunk a szerelem vágyakozó sípjai. Pán aludt valahol a havasok
medvebarlangjában. A pajkos faunok és nimfák nem merészkedtek csiklandó játékra
az ólomsúlyú ég alatt. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis
János és Szentimrei Jenő nem igen írtak úgynevezett szerelmes verseket.
Talán Szombati-Szabó István, ez a Debrecenből jött fiatal
poéta volt az egyetlen, aki Széfa-ciklusával szerelmes dalokat mert zengeni az
erdélyi sziklák között, az egyetemes borongás napjaiban.
Nem volt játszadozó, ábrándos és érzelmes ez a szerelem.
Volt benne valami komor, halálosan tusakodó és végzetszerű. A külső hideg,
gondolati pompája, retorikus zengése, Pazar szóhalmozása nyugtalan vágyakozást,
tépelődő bűntudatot és keserű lemondásokat takart. Ma már szinte pózosnak is
érzünk egy-egy tragikus, mély gordonkafutamot, mely az Ady tragikusan zengő,
fülledt, Léda-szerelmére és héjja-nászára emlékeztet. Nála is, akár Adynál, a
halál csontarca leskelődik a szerelem fiatal arca mögül. Az olyan ember
szerelmes szavai ezek a Széfa-dalok, aki nem tud megpihenni az idillben, hanem
lázasan, végletesen kutatja a szerelem fátumszerű jelentését, túl vágyakon,
szenvedéseken, életen és halálon. Néha csodálatosan, nagyon emberien fel tudtak
melegedni ezek a dacosan követelő, vadul lázadó, keservesen síró versek.
A Széfa-ciklus még ma is egyedül álló, furcsa-illa,
egzotikus csokra az erdélyi lírának.
A HASONLATOK KÖLTÉSZETE
Szavak bőséges áradása. Hasonlatok, képek kifogyhatatlan,
olykor szónokias gazdagsága. Megállíthatatlanul folyó, dús és színes költői
beszéd. Ezek voltak Szombati-Szabó István költészetének legszembetűnőbb
vonásai, mikor a kolozsvári „Kaláka" 1922-ben kiadta Életem című
verseskönyvét.
A Széfa-ciklusban, mely a „fehérarcú bosnyák asszony"
emlékére íródott, lélegzetállító tömör sugárban kapjuk a szavak zuhatagát. A
szemfényvesztők ügyességével dobálja egymásra az azonos tartalmú, rokon
hasonlatokkal telített sorok tömegét. Eszeveszett, egzaltált menekülés ez a
szavak kopogó és zenélő önkívületébe. Idegborzoló, amikor a Széfa szépségének
dicsérete megindult:
Oly szép vagy, mint egy nyári déli-álom.
Oly szép vagy, mint a barackfa-virág.
Oly szép vagy, mint egy holdas őszi este
És mint az erdők messziről.
Oly szép vagy, mint a hegytetőn a várrom.
Oly szép vagy, mint a mezőn a vetés.
Oly szép vagy, mint egy ébredő reménység
És mint egy könnycsepp a szemen.
Ez után a nyolc hasonlat után még tizenhat következik és
ennyiből áll a vers. Tizenhat hasonlat, minden rendszer és fokozás nélkül. Ha
ezt idegborzolónak mondtuk, akkor az Együgyű szerelmi vallomás negyvennégy
sorának ugyanannyi hasonlata már egyenesen idegtépő:
Szeretlek, mint a gyökerét a fa
És mint az ajtót a küszöb,
Vagy mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek: úgy szeretlek.
De itt már igyekszik a költő fokozást is vinni a képek
tömkelegébe. A játékos és türelmetlen hasonlatok után az utolsó strófa hirtelen
elkomolyodik:
Szeretlek, mint a gyász a bánatot
És mint a csend a temetőt.
Szeretlek jobban, mint az életet.
Mint a halál a holtat: úgy szeretlek.
A következő vers megint csak tizenöt egymásra vágó
hasonlattal tudja elmondani, mit jelent, ha távol van a kedves: „Hiányzol, mint
a bénának a kéz. Hiányzol, mint a sötétből a fény. Hiányzol, mint a süketnek a
dal..." A Megáldom, Széfa, a csókjaidat, a Viaskodás önmagam ellen: csupa
ilyen kép- és hasonlathalmozás, mintha a fiatal költő sohasem tudna betelni
ízes, sokszor ódon zamatú szavainak jóságával és szépségével. Valami biblikus
reminiszcencia, gondolat-ritmusos, litánia-szerű monoton mormogás is végigvonul
ezeken a különös verseken, mint habok ritmikus, egyhangú loccsanása a part
szikláihoz. A gyakran indokolatlan, csak a szavak csengése, a strófa kitöltése,
vagy a vers előre kiszámított nyújtása miatt írott képek közül aztán nem egy
tünik ki, amely már több, mint szép szó: már maga a lényeg, a nyugtalan,
fájdalmas mondanivaló. Ilyenkor érezzük, hogy eljutottunk a szóig, mely egyedül
lehetséges azon a helyen, ahol van. Eljutottunk a költészetig.
VISSZAVÁGYÁS AZ ŐSI PÁTRIÁBA
Szombati-Szabó István a Csokonai és Ady magyarságát hozta
magával útravalóul a megváltozott Erdélybe. Erdő, erdő, kerek erdő című verse,
melyet még 1913-ban írt Skóciában, az Ady borúlátó, akkor még nagyon
népszerűtlen próféciáira üt: „Ó, te szegény magyar erdő, Mindig termő, rosszat
termő: Eszébe út a halálnak, S fejszét ragad és kivágat... Erdő, erdő, kerek
erdő, BE siratlak magyar erdő..." Nekibúsult, kemény kálvinista magyarsága
kalendáriumos rigmusokban mond Szent-István-napi köszöntőt minden magyarokra.
Erdélyből rajongó, jajongó szóval sír vissza a gémeskutas,
villásszarvú ökrökkel népes, tengersík vidékre. A Széfa-versek nyugtalanságával
rokon Pazar szóhalmozással szaporázza itt is a képeket: sorról-sorra változik a
kép, pereg, mint a film, csak a hangulati egység marad sértetlenül:
Ó, látok-e még gémes-kutakat,
Dallal barázdált szőlős-kerteket
És fokosokat, rézből-verteket
S zöld búza-földön dülő-utakat?
Ó, hallak-e még, ízes, szép szavak?
És látok-e még csendes völgyeket,
A hepe-hupán szétszórt tölgyeket
S a tengersikon tengersik havat?
És villás-szarvú fehér ökröket
Látok-e még és nyárfás, hüs tanyákat,
Az eresz alatt szoptató anyákat
És civiseket, hat-ökröseket?
Még tíz versszak után a lendületes befejezés, az óda és
elégia zengő keveréke:
Ó, isten-áldott, boldog, aki lát...
Én eltépődtem tőled már örökre.
Csak csókom küldöm át az ősi rögre:
Köszönteni az ősi pátriát.
Ó, hogy fájt az elszakadás! Az átültetett fa gyökerei hogyan
feszengtek a köves erdélyi földben! Hogyan vágytak vissza az alföldi zsíros
humuszba, a régi világ tempós magyar örömei közé. De a sorsvállalás tudatos
már. A régi pátria mellett van már új pátria is: Erdély. A régiről szabad
elbúsultan álmodozni. Az újért dolgozni és alkotni kell.
A NÉMA HARANG JÓSLATA
A szavak tovább bugyognak, a versek tovább zuhognak. Azt
hinnők, hogy a forrás kiapadhatatlan. Minden kis futó jelenség verssorrá lesz,
minden, amire a költő rápillant, hasonlattá és színes versürüggyé válik. Nem,
ennyi éneklő kedv, ilyen nagyerejű hömpölygés el nem szegényülhet, meg nem
állhat soha! Ha csöndesedik is, csak mélyülhet és gazdagodhatik a versfolyam.
De különös!
A költő kezd kritikusabb lenni önmagával szemben. Az olcsóbb
képek, könnyen jövő hasonlatok nem elégítik ki. A szavak játékos tobzódása elül,
a sorok mind elégületlenebbek, keresőbbek és tapogatózóbbak. A költő keres
valamit, amit nehezen talál. Ki akarja fejezni azt, amit minden igazi költőnek
ki kell fejeznie egyszer: a kifejezhetetlent. Megtalálja az első nagy
allegorikus verset, melyben lényeg-kereső tragikumát panaszolja el az erdélyi
magyaroknak.
(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és
prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése